Erre a Télapó háza körüli hókupacok mind megrázkódtak, megmozdultak, s helyre hóemberekké lettek, még a pléhköcsög sem hiányzott a fejükről. Siettek, ahogy tellett tőlük. Honnét, honnét nem, tizenkét csodaszép, hófehér színezüst agancsú hím szarvast vezettek elő, felszerszámozták gyémántos szerszámmal, és befogták Télapó színezüst szánjába mind a tizenkettőt. Ezüst száncsengők csengtek-bongtak, és Télapó türelmetlenül kiáltott be a házba:

- Jöjj már, Zúzmara lelkem, siess, kis Jégvirág!

- Jövünk már, jövünk! – dohogott Zúzmara néne, s valóban nemsokára jött is Jégvirággal, de még beletellett jó időbe, amíg felült a szánra, mert minden ajtót hétszer zárt be, és minden kulcsot más-más helyre rejtett el. Télapó addig a hóemberek munkáját vigyázta, akik huszonnégyszer huszonnégy hófehér rénszarvast málháztak fel tenger sok játékkal, tenger sok ajándékkal, amelyek mindegyike majd egy-egy gyermekszívet vidámít fel, s egy-egy gyermekszemet fényesít ki az öröm fényességével. Mikor Zúzmara néne és a fehérnél fehérebb szépséges szép Jégvirág is fenn ültek a szánon, a legölesebb hóember felkapaszkodott a bakülésre, s hajrá! –  már repültek is volna, ha nem int kezével Télapó.

- Hát ezt a kisfiúcskát csak nem hagyjuk itt a kicsi mackójával és a kicsi favonattal?! Ugorj csak a szánba! – szólt hozzám barátságosan.

Zúzmara néne kelletlenül helyet szorított maga mellett, de Télapó nem engedte, hogy odaüljek.

- Megfagynál, kisfiam, Zúzmara néni és Jégvirág között!

Így hát őmellé ültem, s az ő fehér bárányszőrmével bélelt bekecse melengetett az úton, mert bizony hogy reám terítette nagy szívesen.

Szélnél sebesebben repült a szán. Repült felhőknek hátán, a legmagasabb hegynél magasabban! Télapó lengő szakállából millió hópehely hullott, és mi repültünk, repültünk. Olyan sebesen repültünk, hogy szédülni kezdtem, és becsuktam a szememet.

Amikor kinyitottam: az ablakon át fehér arcával bemosolygott a tél. Hópelyhek hulltak, kavarogtak. Dunnám tetején az ezermester nagyapám eszkábálta favonatom madárfüttyel jelezte: hazaérkeztünk. Kicsi fehér mackóm vidáman mosolygott rám, mintha azt mondta volna: „"Elhoztuk Télapót!”"

Lehet, hogy így volt, lehet, hogy álmodtam. Hogy megbizonyosodjam felőle, meg kellene kérdeznem kicsi fehér mackómat, ő bizonyára emlékezne rá, ha még mindig ott lakna gyermekkorom játékfiókjában.