Rovó Edina mint festőművész itthon és külföldön is sok kiállításon bemutatkozott már, azonban amit most alkotott, az valami más. Vászon helyett papírra vetette színes gondolatait, de azokat sem akárhonnan merítette. 2015-ben egy képzőművészeti kíállításon találkozott Tüttő József festőművész képeivel, és megdöbbenve fedezte fel, hogy ő ezekben a festményekben bizony meséket lát! Innen indult közös kalandos utazásra két festőművész, akikből az egyik tollra cserélte az ecsetet, hogy másoknak is elmesélje micsoda különleges történeteket talált festő társa képeibe rejtve.   SUTTOGÓ TORNYOK Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy takaros kisváros, égbenyúló girbe-gurba tornyokkal, és a tornyokon kis ablakokkal, amik kíváncsi szemekként figyelték a városlakók színes életét. De történt az vala−most nagyon figyeljetek −, hogy oly kíváncsian figyelték ezek a kis ablakok az embereket, hogy egy idő után a tornyoknak bizony kedvük támadt megbeszélni mindazt,amit láttak. S miután nyugovóra tértek a lakók, elkezdtek egymás között suttogni a tornyok.   Először csak a nagy, mosolygós Hold hallotta mindezt, aki jókat derült történeteiken, és kedvenc helyévé vált a kisváros fölötti égbolt. Ettől kezdve minden este leereszkedett a tornyok közé, és hallgatta suttogásukat. Hanem azonban ez feltűnt az embereknek. Bár nem hallották házaik suttogását, érezték, hogy valami nincs rendjén. No meg az is furcsa volt, hogy az a fránya Hold állandóan bevilágított az ablakaikon, de oly erősen, hogy egy idő után már gyertyát sem kellett gyújtani. „Itt valami nincs rendjén!” − tanakodtak magukban, és felröppent a szóbeszéd,hogy boszorkányság lehet a dologban. Miért is lenne ekkora a Hold, és miért is kémlelne be állandóan az otthonaikba, ha nem boszorkányok keze van a dologban. Azok repülnek seprűiken az éjszakában, a Hold fényénél prédára vadászva. A házak elmondták ezt a Holdnak, aki oly jót nevetett az eseten, hogy még lejjebb ereszkedett, még jobban befúrva magát a tornyok közé. Ez már egyenesen megijesztette a városlakókat, és tanakodóba estek, hogy mit is tegyenek most. Gyűléseket tartottak, osztottak-szoroztak, szavaztak, de csak nem sikerült kitalálni, hogyan űzzék el az átkot a fejük fölül. Egyre több ember hagyta el az amúgy pezsgő életű kisvárost, és egy emberöltő ideje alatt teljesen kiürültek a házak. Először jót nevettek ezen a tornyok, s mivel többé már nem kellett suttogniuk, hangosan hahotáztak és gúnyolódtak az embereken. Azonban egy idő után azt vették észre, hogy unalmas lett az életük, hisz nem tudtak miről s kikről beszélni. Ugyanis eddig mindig az emberek ügyes-bajos dolgairól, perlekedéseiről, örömeiről és bánatairól pletykálkodtak, de mostmár nem volt egy teremtett lélek sem, akiről lehetett volna bármit is mondani. A tornyok nagyon elszomorodtak. Magány és szürkeség váltotta fel az addigi izgalmas hétköznapokat. Egy ideig próbáltak történeteket kitalálni, de rájöttek, hogy a valós élet szőtte mesék mindig sokkal izgalmasabbak, így aztán abbamaradtak a kitalált történetek is. Csend és némaság váltotta fel az addigi átsuttogott éjszakákat, és még a Hold is elhagyta őket. Visszament rendes kémlelő helyére, magasan a csillagok közé. Egyik este megszólalt a legkisebb torony; két csintalan szemét felfüggesztette öregebb szomszédaira, és vékony hangon mondta nekik: „Vissza kell valahogy hívnunk az embereket!” Az öregek leszidták, hogy hát ezt ők is tudják, és ha olyan okos, inkább mondja el, hogy hogyan. „Hát… − folytatta a kis torony −, már olyan régen elmentek a lakosaink, hogy a boszorkányos mesét már biztosan sokan el is feledték, de ha nem is feledték el mindannyian, és még mindig félnek, a gyermeki kíváncsiság még a félelemnél is nagyobb. A gyerekeket kell idehívni!” A templom harangja nagyot kondult izgatottságában, és felkiáltott! „Igen, igazad van! Majd én idecsábítok egy kíváncsi gyereket, olyan harangjátékot játszok ma éjszaka!” Így is lett. Aznap este a várostól nem messze egy koldus család bandukolt fáradtan. Az édesapa úgy döntött, ledőlnek egy fa mellé éjszakázni. Az egész család elaludt, kivéve a legkisebb fiút, akit valamiért csak kerülgetett az álom. A Holdat figyelte, hogy az ma valahogy máshogy mosolyog és másfele néz. Tekintetével követte a Hold arcát, és a távolban észrevett egy magas tornyot. Ebben a pillanatban valami csodaszép zene ütötte meg a fülét! Olyan harangjáték, amit még soha nem hallott, mintha angyalok játszottak volna! Izgatottan talpra ugrott, és már szaladt is a város irányába. Mikor odaért, csak ámult és bámult a sok takaros, lakatlan házikó láttán. Nem értette, miért nem laknak itt emberek, főleg, hogy ilyen csodálatos harangja van a városkának. Körüljárta töviről hegyire, és megbizonyosodott róla, hogy ez bizony egy elhagyatott város. Visszament szüleihez, és alig várta a reggelt, hogy elmondhassa,mit látott. Reggel el is mentek a kisvárosba. A szülők még emlékeztek a mendemondákra, de mivel közeledett a tél,és egyre hidegebbek voltak az éjszakák, kis tanakodás után úgy döntöttek, hogy ott is maradnak − boszorkányság ide vagy oda −, és beköltöztek a legszebb toronyba. Alig telt el pár nap,máris híre ment a szegények körében, hogy ingyen lakások vannak, és akik már ott élnek, vígak, egészségesek, gondjuk egy szál sem a világon. Nem telt bele egy hét, a város megtelt új lakókkal; új, boldog emberekkel, akik örültek szép otthonaiknak. A tornyok boldogan összesúgtak a kistorony feje fölött, és elismerően megcsapkodták ajtajaikat− úgy tűnt, mintha csak a szél lett volna. A kistorony nagyon boldog volt, és rákacsintott a harangra, ami nagyot kondult válaszképp. Végre megint volt miről fecsegni éjszakánként. A tornyok azonban új lakóikra mostmár vigyáztak, nehogy elijesszék őket, ezért nagyon halkan suttogtak. Annyira halkan, hogy hiába hegyezte a Hold a füleit, egy szót sem hallott. Először visszaereszkedett régi helyére a házak közé, de még úgy sem hallott semmit, úgyhogy otthagyta őket. A lakosok pedig megnyugodtak, hogy már elmúlt a boszorkányátok, hisz a Holdfénye most már csak távolról, selymesen ragyog be az ablakaikon. A boldog, új lakók aztán úgy felvirágoztatták a várost, hogy híre ment a csodás tornyoknak széltiben-hosszában, és jöttek az emberek távoli helyekről megcsodálni a kisvárost. A tornyok boldogan suttogtak maguk között éjszakánként, és mosolyogva mesélték el egymásnak az aznapi színes történéseket. Talán még mindig suttognak… Itt a vége, fuss el véle!   A NAPBA ÖLTÖZÖTT VÁR Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy napba öltözött vár. Csuda szép egy vár volt, sok kicsi tornyával, mosolygós ablakával. Felette a hatalmas Nap szórta sugarait, és reggelente aranyba öltöztette a várat. Hanem történt egyszer, hogy ezek a sugarak egyre sötétebbek, egyre kormosabbak lettek; szinte lefolytak az égről, és bepiszkították a szépséges várat. S mintha ez nem lett volna elég baj, még a Nap egyik oldala is elsötétült. Nagyon megijedtek a vár lakói attól, hogy beteg a Nap, és hogy emiatt sötétbe fog borulni a világ. Szaladtak fel s le a magas vár lépcsőin, tornyai között kiabálva, keresve egy okos embert, aki meg tudná oldani ezt a rettentő nagy gondot. Élt a várban egy nagyon öreg szabó hét fiával. Annak aztán a legkisebb fia odaállt elé, és azt mondta: „Apám, felmegyek én a Naphoz, megkérdezem, mi nyomja a lelkét.” „Fiam, fiam, édes kisfiam!”, − -csóválta az öreg a fejét., „Nem tudsz te felmenni a Naphoz, nagyon magasan lakik ám! A világ tetején is túl, és forró, mint a pokol tüze, még annál is forróbb!” „Tudom apám.” −, bólogatott helyeslően a fiú. „Pont azért megyek fel hozzá azon az oldalán, ami már elsötétült. Gondoltam az már kihűlőben lehet.” Ingatta az öreg szabó a fejét, de tudta, minden szava hiába, mert amit ez a kislegény a fejébe vett, attól aztán nem tágított. Mindig végig is csinálta. Így ráhagyta a dolgot, és reménykedett abban, hogy elfelejti ezt a butaságot. Így történt aztán, hogy a kisfiú felmászott a vár legkisebb tornyára, majd átugrott egy nagyobbra, és így tovább, míg egyszer csak már a legmagasabb torony tetejéről kémlelte a sugarakat. Onnan aztán meglátta azt, hogy a füstös napsugarak megkeményedtek, és lépcsőként nyúlnak felfelé az égbe, hosszan, magasan. Nem tétovázott, azonnal ráugrott a megkövült napsugarakra, és szökellt fölfelfelé, egyenesen a Nap sötét orcája felé. Ment, ment sokáig, míg végül felért, és meglátta a Nap szomorú arcát. Megszólította: „Napuram, maga miért nem világít?” A Nap csak hümmögött egyet:. „Hm, hm…” − Napuram, mondja el, mi a bánatja magának? − Hm, hm. − Napuram, idáig jöttem hogy megkérdezzem. Kérem, mondja el!. A vár népe nagyon szeretné tudni, hogy hogyan segíthetne, cserébe azért a sok melegért. − Nekem nem segíthet senki. − dördült el a Nap. Mit képzelsz, hogy azt hiszed, te tudsz nekem segíteni? Kinek hiszed magadat kisember? − Hát, segíteni lehet, hogy tényleg nem tudok, de azért meghallgatni szívesen meghallgatom… Hátha az is segíit egy kicsit. − Hát akkor hallgasd: Van nekem egy nagy szerelmem, a Hold. Minden nap simogatom, szeretgetem, meleg karjaimmal ölelem, odaadom neki a fényemet, de ahelyett, hogy viszonozná a szerelmemet, mindent, mit tőlem kap, az emberekre szórja. Minden fényt és szépséget odaad a Földnek, és nem jön hozzám közelebb. Csak játszik velem. Minden nap mosolyog, mosolyog rám onnan távolról, de nem jön közelebb. Csak kering a Föld körül, így azt hiszem, abba szerelmes. Elfáradtam, nem tudok tovább várni és reménykedni. Összetört, megszakadt a szívem. − Jaj napuram! Magának csak ennyi a bánata? − Hogyhogy csak ennyi?? Ezer és ezer, millió és millió éve várok arra, hogy engem válasszon a szerelmem, de nem jön el ez a nap. Csak mosolyog rám, és a fényembe öltözködik. Szinte már kinevet, kigúnyol. Vérzik a szívem, nem akarok tovább élni. − Jaj Napuram! Maga most először szerelmes? Tudom, nehéz a nőket megérteni, de azért mégis, no, hát én magyarázzam el magának? A kisfiú nagyot sóhajtott, erőt gyűjtött, mire a Nap kikerekedett szemekkel figyelte. − A Hold magát annyira szereti, hogy mindent, amit kap, azt odaadja a Földnek, hogy az emberek, az állatok és a növények élhessenek, szerethessenek és boldogok lehessenek. A Földön minden a maguk szerelmének a gyümölcse. Ha nem lenne a Napuram és szerelme a Hold, nem lenne élet a Földön, és nem lenne semmi, de semmi, ami megmutatná, mennyire szép és tiszta ez a szerelem. A Hold tudja, hogy nem tarthatja meg magának ezt az örömet és boldogságot, így tovább adja, hogy még több öröm és boldogság legyen belőle. Napuram a mindene, a szerelme, de tudja, ha közelebb menne, elégne, meghalna a szerelmétől, annyira hatalmas. S akkor mindenki más, millió és millió kicsi lény, köztük én is meghalnék. A Napuramat úgy szereti a szerelme, hogy én, mint kisfiú azt el nem mondhatom. Nagyot nézett a Nap a kisfiú válaszán. Pislogott, vakargatta forró fejét kitörő lángcsóváival. Gondolkodóba esett. Eltelt egy kis idő, mire végül megszólalt: „Fiam, hogy háláljam meg, amit értem tettél? Reményt és boldogságot adtál, és meggyógyítottad a szívemet.” A kisfiú boldogan elmosolyodott. „Annyit kérek, hogy Napuram továbbra is szeresse, dédelgesse a Holdat, és nézzen ránk emberekre jó szívvel, mert mi nagyon szeretjük ám magát.” A Nap nagyot nevetett. Nevetésétől megrepedtek a megkövült sugarak. A kisfiú látta, hogy most aztán muszáj szaladnia. Meglengette a kalapját, és nekilódult, le a vár tornyai felé. Míg szaladt, érezte, ahogy a Nap boldog mosolyától felolvadnak a lába alatt a megkövült sugarak, és kezdik égetni a talpát. Mire leért, elégett a rossz cipője, de cseppet sem bánta. A vár ura nem csak szép, új cipőkkel hálálta meg tettét, de még ki is tüntette. Ő lett a vár hivatalos Napfelügyelője, és minden különös változásról be kellett számolnia. Hogy nehogy elfelejtse, amit látott, kapott egy tanítót is, aki megtanította az írás-olvasás tudományára. Miután felcseperedett a szabó hetedik gyermeke, igazi tudóssá, ismert emberré vált, akihez rendszeresen fordult a vár népe ügyes-bajos dolgaiban bölcs tanácsaiért. Itt a vége, fuss el véle! Aki nem hiszi, járjon utána!