Különös ez a könyv! A képek is, meg a történet is benne. Kezded olvasni, hogy volt egyszer egy tengerészkapitány. Lapozol egyet, ott egy kép. Egy óriási nagy kép. Csupa kék. Annyi a kék, hogy lefolyik a papír szélén. Elmerülhetsz benne, akár a tengerben. De folyik tovább a történet. Lapozol, s megint egy óriáskép. Mintha képcsarnokban nézegetnéd, akkora. Kék, mint a  tenger, aztán mint a sötét éjszaka, aztán fehér, mint megfagyva a tej, aztán fúj a szél, viszi a te hajad, táskád is, mit a metróban… S a történet?! Az is különös. Egy olyan tengerészkapitányról szól, aki megszokta, hogy mindig parancsolgat. Mégis egyszer megunja a tengereket, meg a hajóját, elbúcsúzik a matrózaitól, s partra száll a befőttesüvegével, benne egy kis, narancsságra hallal. Innentől fogva ketten éldegélnek egy hídon. Járják a várost, utcaseprőkkel, locsolókocsival, székkel, széllel, csillagásszal találkoznak. S akivel találkoznak, mindenki mesél nekik egy mesét. És folyik egyik mese át a másikba, csillagászról, szélről, székről, locsolókocsiról, akik mind keresnek, kutatnak valamit a világban. Aztán már a tengerészkapitány is. Mert a nagy mesélésben egyszer csak eltűnt a narancssárga hala… (Magvető) látta, hogy a folyó folyik Volt egyszer egy tengerészkapitány. Ez a tengerészkapitány olyan volt, mint a tengerészek, csak még olyan is volt, hogy parancsolgatott.   Járta hajóval a tengereket, óceánokat, és azt mondta közben a tengerészeinek: − Húzzátok föl a vitorlákat! Engedjétek le a vitorlákat! Tekerjétek jobbra a kormányt! Tekerjétek balra! Hűtsétek meg a kakaómat! Varrjátok meg a lyukas zoknimat! Aztán egy szép napon megunta a tengerek, óceánok ingását, megunta, hogy mindig lesni kell, mikor érnek már szárazföldet. Fogott egy nagy halászhálót, belepakolta a pizsamáját, fogkeféjét, vasárnapi ruháját és a befőttesüvegét, amiben egy kicsi, narancssárga halat tartott. Bogra kötötte a halászháló négy sarkát, aztán a háló-batyut a hátára vette, és parancsolt: − Vigyétek a hajót egy város széléig, ott kiszállok! A tengerészek engedelmeskedtek, elhajóztak egy város partjáig, aztán elővették pöttyös zsebkendőiket, integettek a leszálló tengerészkapitánynak, és sírdogáltak. A tengerészkapitány nem integethetett, tartania kellett a nagy háló-batyut, így hát sírt egy keveset ő is, majd nyakába vette a várost. Járta a város utcáit napokon keresztül, vasárnap a vasárnapi ruhájában, hétköznap a hétköznapiban. Egy szép napon elfáradt, leült hát a parkban egy padra, és maga mellé ültette a befőttesüvegben fickándozó halat: − Tudod-e, te fickándozó kicsi hal, a sok utca után ismét vizet szeretnék látni! A kicsi, narancssárga hal a befőttesüvegben tátogott néhányat, azt is mondhatta, igen, azt is, hogy nem, bármit mondhatott. Maga a tengerészkapitány sem tudta kitalálni a hal válaszát, pedig igencsak értett a vízi állatok nyelvén, megvonta hát a vállát, vette a csomagját, és elindult a város belseje felé. Ott egy nagy híd nyújtózott, alatta folyó szelte ketté a várost. Ez az! Ez jó! Ideköltözöm, ide, a híd kellős közepére, innen látom a vizet! − gondolta a kapitány, és már rakosgatta is ki a híd korlátjára a fogkeféjét meg a befőttesüveget a narancssárga hallal. Kihúzta cipőjéből a fűzőt, kikötötte a hídra, majd fölcsíptette rá a pizsamáját és a vasárnapi ruháját, s közben mosolygott, tetszett neki az új otthona. S ahogy így állt, mosolyogva, eszébe jutott, hogy ő parancsolni is szokott, a folyó felé fordult hát, s parancsolt: − Folyj! − És a folyó folyt szépen. − Repüljetek! − parancsolt a sirályokra, és a sirályok repültek. − Ússzatok és hápogjatok! − parancsolt a vadkacsáknak, és azok úsztak és hápogtak. Aztán minden reggel így parancsolt. Így élt a tengerészkapitány a hídon, néha visszagondolt a régi időkre, a hajókra, a pöttyös zsebkendőkkel integető tengerészeire; szeretett rájuk visszagondolni, olyankor mindig felvette a vasárnapi ruháját. Visszagondolt és parancsolt, így teltek napjai. De aztán egyszer valahogy minden másképpen alakult. Úgy kezdődött ez a másképpen, hogy a tengerészkapitány elaludt. Már a hasára sütött a nap, delet harangoztak, amikor ijedten felült: − Jajajajj, elaludtam! Nem parancsoltam meg a folyónak, hogy folyjon, a sirályoknak, hogy röpüljenek, a vadkacsáknak, hogy ússzanak és hápogjanak! Azt a mindenit, mi lesz így? Lenézett a hídról, és látta, hogy a folyó folyik, a sirályok röpülnek, a vadkacsák úsznak és hápognak anélkül, hogy hallották volna az ő parancsát. S akkor a tengerészkapitány kicsit zöld, majd lila lett, és majdnem elpityeredett.  hová lettek a hálóból a csillagok Minden csendes volt, nem mozgott a világ. Két könyvet húzott elő zsebéből a kapitány, szép halak úsztak bennük ide és oda; ezt a két könyvet a feje alá tette, betakarózott a halászhálójával, a pipáját a hídfőn strázsáló kőoroszlánok szájába dugta, s így szólt: − Szervusz, világ, vetett ágy! Aludni próbált, de nem jött álom a szemére, nézte hát a kőoroszlánokat innen, aztán onnan. A kőoroszlánok szoborból voltak, és ásítósra tátották a szájukat. − Ti, szegények, hát ti sem tudtok aludni? Várjatok csak, hadd mutassak valamit nektek! Fogta a halászhálóját, és kivetette a folyóra. A folyó vastag sötétjén csillagok lebegtek, mintha apró éjszakai fürdőzők lennének arany fürdőbugyogóban. Ott csillogtak, valahányszor hullámot lökött a víz. − Nézzétek csak, kedves oroszlánok, a bűvészmutatványomat: bevetem a hálómat a folyóba, alámerül, és amikor kihúzom, na, mi lesz benne? Ugye, azt mondjátok, „sok csillag lesz benne, kapitány uram”? Lássuk csak! − mondta hunyorogva, a pipáját szájába lökve a kapitány. − Hahaha-hahaha, na, gyertek csak ide, ti csillagok, éjszakai csepcselők, ti aranybugyogósok, hálóval mindent kiszedek én, ki én a halat, a hínárt, a Duna alját és tetejét! Hóó-rukk! Hóó-rukk! − rugaszkodott neki, és húzta, húzta a hálót. A háló üresen hullott a hídra, hozta a semmit. Egy szem csillag sem volt benne. nem mozgott a világ Aztán valahogy mégsem sírt a tengerészkapitány, csak annyit mondott: − Hjajj! − De azt olyan nagyon sóhajtotta, hogy annak erejétől a folyón haladó vitorlások nagyot lódultak, felborzolódott a vadkacsák búbja, és cikcakkosan repültek a sirályok. Kicsit meg is ijedt ettől a kapitány: jobbnak látta lesietni a hídról, nehogy még a végén felforduljon a világ az ő nagy sóhajtozásától. Aztán, ahogy ott imbolygott a platánfák alatt, egy embert pillantott meg, aki nagy fazakában valami pálcára tűzött, fehér puhhantságokat növesztett, és így kiabált: vattacukrot vegyeneeek, noo, vattacukrooot! Szépek voltak ezek a fehérek, s ahogy ott állt a kapitány ebben a gyönyörűségben, ismét kiszakadt belőle, hogy: − Hjajj! Leejtett vállakkal mondta, mint akire ráült két súlyemelő − s a sóhaj nehezétől már szálltak is  kifele a vattacukros ember fazakából, szét a világba a szálazott cukorpuffok. S ahogy szálltak, alattuk állva eszébe jutott a kapitánynak, hogy elfelejtette magával hozni a kicsi, narancssárga halat, pedig most ő is láthatná ezeket a repülő szépeket. Sóhajtott ezért ismét egyet a kapitány: − Hjajj! S mire ezt elsóhajtotta, már repültek is a járda melletti kupacból az összegereblyélt száraz levelek, lett nagy kavarodás, sárgák-barnák kuszája, s abban a kuszában két utcaseprő rohant feléje, hadonászva a seprűikkel, hogy: − Álló napja seperjük a járdát, erre idejön, és mindent telesóhajt száraz levéllel! Na, megálljon csak, megsóhajtozzuk mi mindjárt! Kicsit csodálkozott a kapitány, bár szíve szerint sokat csodálkozott volna − ott, a platánok alatt, ahol a faágakon édes vattacukrok himbálóztak, a járdán pedig térdig ért az őszi falevél −, de futnia kellett, igen-igen gyorsan, hogy el ne kapják a vicsorítva hadonászó utcaseprők, futott hát vissza a hídra, az ő hídbeli lakóhelyére. Megetette a narancssárga halat, pizsamába bújt, beledugta fejét a befőttesüvegbe, úgy mesélte el Narancshalnak, mi történt vele. A sóhajtást valahol futás közben kiejthette magából, mert minden csendes volt, nem mozgott a világ.   pagony.hu A partra vetett kapitány Furcsán kezdődik a történet, és szépen ér véget. Egy kapitány egy napon megunja a tengert, a hajót, és elhagyva legénységét, a szárazföldre telepszik. Néhány ingósága mellett csak befőttes üvegben tartott barátját, Narancshalat viszi magával az ismeretlen világba. Azonban nem sok sétálás kellett ahhoz, hogy visszavágyjon valamihez, amit már ismer, és nyugalmát egy folyó feletti hídon találta meg. Még parancsolt is egy kicsit, hogy napjai a régiekhez hasonlítsanak, azonban a sirályok, folyók nélküle is tudják, miként éljék napjaikat. Ennek a felismerésében és bánatában látta meg először a kapitány a gyönyörűséget, a szépséget, amit egy város adhat. És nem a rohanó, nyüzsgő város zaját, az emberek pezsgését, hanem az alkonyok és reggelek nyugalmát, a barátságos környezet szépségét. Ilyenkor lehet barátunk egy locsolókocsi, eligazítónk a Hold, és csak ilyenkor mesélheti el nekünk egy szék, hogyan is került este, egyedül egy rétre. Ezekben a történetekben bármi megtörténhet: beszélgethetünk a tátogó halunkkal, levelet kaphatunk egy ráktól, és rájöhetünk, hogy milyen fontos a barátság. Észrevehetjük, hogy mi mindenre csodálkozhatunk rá még azon a világon, ahol azt hisszük, hogy már minden történetet megírtak. Olyan dolgokat ismerhetünk meg, melyeket minden nap érzünk, látunk, de nem tudjuk, honnan, mire valók: mint például a metró szele, mely nap mint nap borzolja a hajunkat és belekap ruhánkba, de most el is meséli nekünk, mi is a célja - mert van neki! Ráismerünk, hogy valóban a lehetőségek világában élünk, de ezek nem onnan jönnek, ahonnan eddig vártuk őket. Ilyen szemmel nem láttuk még Budapestet, de a könyv olvasása után el is hisszük, hogy ilyen a valóság - hiszen mintha én is láttam volna már álmodozó széket a Gellért-hegyen. Máté Angi most sem fosztott meg minket csodálatos világától, amit úgy szomjazunk - és innánk még szavait az után is, hogy letettük a könyvet. Noha olvasásakor néha csak tátogunk, mint egy Narancshal, a mesék "Máté Angi kezdőknek" is ajánlottak. A "Volt egyszer egy"-szerű történeteknek az előbbiekhez képest most keretet ad Kapitány és Narancshal története, ami jó lehetőséget ad arra, hogy először belecsöppenjünk Máté Angi mesés világába.