Volt ennek a híres-neves suszternek három szép fia. Örömét lelte bennük, azt tervezte, kitanítja őket is a cipőkészítésre, ahogy őt tanította az apja annak idején. Az apját meg a nagyapja, a nagyapját meg a dédapja, ameddig csak vissza tudott pillantani a családi emlékezet. Ott sorakoztak a nagyapák, dédapák, ükapák a falon, réges-régi szerszámaik a műhelyben. A cipészmester szép rendben tartotta a sok régi szerszámot, és gyakran mondogatta a fiainak:   „Ezzel a tűvel varrta ükapátok a bolhabőr cipőt a mesebeli királylánynak. Dédapátok ezzel az öntőformával készítette a Hamupipőke üvegcipőjét.  Nagyapátok keze munkáját meg tizenkét királyleány táncolta széjjel az éjjeli bálban! Mert a mi családunk mindig is tündéreknek és királykisasszonyoknak dolgozott, ezt jól jegyezzétek meg! Ha felnőttök, a tiétek lesz mind ez a sok csodaszerszám, csak tanuljatok meg bánni velük!” Hanem a suszter három fiának esze ágában sem volt kitanulni a cipészmesterséget. Az a sok pepecselés, az a sok kalapálás, az a sok szög és szalag és gomb és fűző, még mit nem! Alig kezdett el pelyhedzeni az álluk, olyan messzire futottak a susztertől meg a kisvárosi műhelyétől, amilyen messzire csak tudtak. A legnagyobból bankigazgató lett, a középsőből centercsatár, a legkisebb meg elvett feleségül egy királykisasszonyt, és attól fogva nem csinált semmit, csak heverészett a kanapén.  „Menjetek csak világgá, hálátlanok! – kiabált utánuk a cipész. – Ne is halljak felőletek soha többé! Nem vagytok már a fiaim!” Azzal visszament a műhelybe, és nagy döndüléssel becsapta maga mögött az ajtót. Teltek-múltak az évek, változott a világ. Az apró műhely körül meghízott, felmagasodott a város. Először az árnyat adó diófát vágták ki az ablak alól, aztán sokemeletes házak nőttek ki a semmiből, míg egy nap a cipészmester kinézett az ajtón, és már nem is látta a napot. Körülötte bankigazgatók, királylányok és centercsatárok rohangáltak naphosszat fel-le az üvegpalotákban, vonatok zötyögtek, villamosok kanyarodtak, versenyautók száguldoztak, és egyre kevesebben keresték már fel bütykös lábukkal, fájós bokájukkal a híres-neves cipészt. Nem tudom, mi volt előbb, a magány-e vagy a morgás. Az mindenesetre tény, hogy a műhelyajtó egyre ritkábban maradt tárva-nyitva, az öreg gramofon beadta a kulcsot, a cipészmester meg nem mosolygott többé, csak morgott és kalapált, kalapált és morgott. Csupa olyanokat morgott, amiket a nagyon szomorú felnőttek szoktak, hogy bezzeg az én időmben, meg ezek a mai fiatalok, meg a rosseb ebbe a nagy zajba meg rohanásba. És minél többet morgott, annál kevesebb vevő tért be a műhelybe cipőt sarkaltatni, talpat foltoztatni, vagy csak úgy eldiskurálni a világ dolgairól. Egyedül maradt a cipészmester a dédapák szerszámaival, olyan egyedül, ahogy csak egy nagyváros kellős közepén lehet az ember. – Vigyen el benneteket az ördög – gondolta egy nap. – Csináljon nektek cipőt a radai rosseb. Azzal be is zárta a cipészműhelyt, nagy, zöld lakattal le is lakatolta, és attól fogva nem nyitott ki többet. Berozsdásodtak a szép, fényes szerszámok, a selyemszalagokat megette a moly, a színes bőrök megkeményedtek, épp úgy, mint az öregember szíve. Történt aztán egy hideg, decemberi kedden – néhány nap volt hátra karácsonyig – hogy valaki mégis bekopogott az egykori műhely ajtaján. – Zárva vagyunk! – kiabált ki a suszter. Az ajtón csakugyan lógott egy tábla, amelyre nagy, piros betűkkel ezt pingálták: ZÁRVA. Hanem a kopogás csak nem akart abbamaradni, sőt, egyenesen dörömböléssé fokozódott. – Akkor sem nyitom ki – morgott a suszter, és hátat fordított az ajtónak. – Tessék engem békén hagyni! Az ajtó előtt csend lett. – Na, ezt aztán könnyen elijesztettem – dörmögte a cipész elégedetten, és maga sem értette, mibe facsarodott úgy bele a szíve.  Hátradőlt a kopottas zöld fotelben, és becsukta a szemét. Ám ekkor különös hangra lett figyelmes. Mintha valaki az ablaküveget kocogtatná. Mintha ismerős ritmust kocogtatna valaki az ablakon. – De hiszen ez egy francia sanzon! – ismerte fel a dalt a kocogtatásból az öreg, és ezen úgy meglepődött, hogy azonnal kinyitotta a szemét. Az ablak felé fordult, és odakintről egy kipirult arcú, a repüléstől kissé lihegő tündér nézett vissza rá. Fehér csipkeruhája csak úgy világított a téli sötétkékben, hajába hópelyhek kuszálódtak, szárnya olyan gyorsan verdesett, akár a kolibrié. A suszter azonnal tudta, hogy tündérrel van dolga, mert egyrészt miféle földi lány lebegne az ablaka előtt egy szál csipkeruhában késő éjjel, másrészt ifjabb korában látott ő már tündért eleget. Csak az idők meg a bánatok elfeledtették vele őket. Odalépett hát az ablakhoz, és így szólt: – Tündéreknek is zárva vagyunk! Azzal zutty, lehúzta a redőnyt. Szerencsére a tündért sem olyan fából faragták, hogy csak úgy le lehessen rázni. Nem volt már fiatal, jó néhány megkérgesedett szívű öregembert látott a pályafutása során. – Még hogy zárva! – kiáltotta, és olyan erővel kezdett dörömbölni, mint aki fel akarja verni az egész várost. Mit volt mit tenni, a cipész kelletlenül felhúzta a redőnyt, és kinyitotta az ablakot. – Hiába is fárad, kisasszony, engem nem kell megmenteni – közölte barátságtalanul. A tündér elegáns mozdulattal ért földet a szoba közepén. – Megmenteni! – sóhajtotta, és rosszallóan megcsóválta a fejét. – Ki akarja magát megmenteni? Azért jöttem, mert szükségem van egy hétmérföldes csizmára. – Nyugdíjba vonultam – közölte a suszter, és érezte, hogy kezd felmenni a vérnyomása. – És hogy érti azt, hogy nem akar megmenteni? A tündéreknek nem az a dolga, hogy kérges szívű öregembereket mentsenek meg karácsony este? A tündér elfintorodott, és számolni kezdett az ujjain. – Egy: még nincs is karácsony. Kettő: én már annyi kérges szívű öregembert megmentettem, hogy egy életre elegem lett. Nyugdíjba vonultam. Felőlem akár halálra is moroghatja meg epéskedheti magát, nem mozdítom magáért a kisujjam se. – De ha nyugdíjba vonult, minek a hétmérföldes csizma? – kérdezte a cipész, mert érdekelni kezdte a furcsán goromba tündér. – Minek, minek, hát világot látni! Csak nem képzeli, hogy ezután majd otthon ücsörgök és pókfonalat kötögetek? Csak mert nyugdíjba mentem? Még mit nem! El akarok jutni Milánóba, Párizsba, Kuala Lumpurba. Meg akarom mászni a Himaláját. Vagy legalábbis a Mont Blanc-t. A cipészmester annyira meglepődött, hogy morogni is elfelejtett. Szinte magától járt a keze, amikor kihúzta a régi, beragadt fiókot, elővette a bőröket meg a szabásmintát, meg a dédapák szerszámait. Aznap éjjel már nem is beszéltek többet. A cipész méretet vett (38-as volt a tündér lába), és szabni-varrni-kalapálni kezdett, a tündér meg lehuppant a fotelbe, és francia sanzonokat fütyült. Így telt el az éj, majd utána a nappal. A második nap délelőttjén a cipészmester azon vette észre magát, hogy ő maga is fütyörészik. Először meglepődött, majd vállat vont. A tündér nem szólt semmit. Fütyörésztek tovább, ketten, két szólamban. Harmadnapra nagyrészt elkészült a csizma. Kilencféle bőrből varrta, hétféle szöggel erősítette meg a suszter, egyik oldalán cipzár volt, a másikon gomb, középen meg soha el nem szakadó, aranyszálból sodrott cipőfűző. Amikor az utolsó apró szöget is belekalapálta a csizma sarkába, a cipész elmosolyodott. Mosolygott és kalapált, kalapált és mosolygott. Aztán kinézett az ablakon, és egyszerre szépnek látta a hófehér takaróba burkolózott várost. Még a villamosokat, a versenyautókat meg az üvegpalotákat is. – Hívtak engem annak idején Milánóba, Párizsba, Kuala Lumpurba, de sose mentem – suttogta csak úgy magának. – Pedig az is előfordulhat, hogy szép odakint a világ. A tündér éppen felpróbálta a hétmérföldes csizmát. Mintha csak ráöntötték volna, olyan kényelmes volt. – Majd küldök képeslapot – vetette oda foghegyről, és kilépett az ajtón. A suszter az ablakból nézte, ahogy elsétál a hóban, fekete lábnyomai sokáig sötétlettek még a nagy fehérségben. Az öregember nagyot sóhajtott, és becsukta az ablakot. Leült a fotelbe. Morogni, zsörtölődni próbált, de nem tudott. Minduntalan visszakúszott a fülébe az a francia sanzon. Reggelre aztán megérett benne az elhatározás. Felpattant a fotelből, előkapta a dédapák szerszámait, és munkához látott. Először egy szarvasbőr cipőt készített, amelynek csak össze kellett ütni a sarkát, és máris aranypénzek potyogtak a léptei nyomán annak, aki hordja. Aztán egy edzőcipőbe mennykőt kalapált, hogy aki felhúzza, gyorsabban fusson, mint a villám. Harmadízben kényelmes papucsot készített, nyuszisat, plüssből. Mind a hármat dobozba tette, becsomagolta szépen, majd nekilátott az utolsó munkadarabnak: hétmérföldes csizmát varrt, szakasztott olyat, mint a tündéré. Csak éppen negyvenhatos méretben. Amikor mindennel elkészült, felhúzta a csizmát, lehúzta a redőnyt, és kilépett a ropogós hóba. Karácsony reggele volt. Első útja legnagyobb fiához, a bankigazgatóhoz vezetett a világ másik végére. Letette az első csomagot a küszöbre, és már indult volna tovább, amikor hirtelen feltárult az ajtó. – Isten hozta, édesapám! – kiáltotta a bankigazgató, és behívta az öreget a lakásba. – Hogy fognak örülni az öcskösök, ha megérkeznek! A suszter három fia ugyanis karácsonykor rendszerint együtt ünnepelt, de szomorú ünneplés volt az mindig. Az öreg olyan haragosan küldte el őket annak idején, hogy nem merték felhívni még telefonon se, pedig hiányzott nekik nagyon. Bezzeg most nagy volt az öröm! A cipészmester büszkén hallgatta a történeteiket a bankokról, a futballról meg a hisztérikus királykisasszonyokról, és könnybe lábadt a szeme, amikor együtt elénekelték a Mennyből az angyalt. Karácsony másnapján aztán elbúcsúzott a fiaitól, jó szorosan megölelte mind a hármat, felhúzta a hétmérföldes csizmát, és kilépett a hóesésbe. – Csak megmentett engem ez a tündér, hiába nem akart – morogta maga elé, de ezúttal vidám, kuncogó dörmögéssel. – Bárcsak még egyszer láthatnám, hogy megköszönjem neki. Ebben a pillanatban, mintha csak varázsütésre, fekete lábnyomok rajzolódtak ki a friss hóban. A cipészmester azonnal felismerte a tündér csizmáját, és mosolyra húzódott a szája. – Egy életem, egy halálom, megtalálom én ezt a tündért! – kiáltotta bele a hóesésbe, és el is indult azonnal a nyomok mentén. Nem tudom, végül hol érte utol a suszter a tündért, a Himaláján-e vagy a Mont BLanc-on. Az mindenesetre bizonyos, hogy aznap reggel két pár lábnyom szelte keresztül-kasul a világot Berlintől New Yorkig, Milánótól Kuala Lumpurig, fel egészen a Himalája legmagasabb csúcsáig. Egy harmincnyolcas meg egy negyvenhatos. A férficsizma nyomai egy ideig a női talpak mögött kullogtak, aztán egyszer csak melléjük kerültek, és ott is maradtak az idők végezetéig. Ti is megnézhetitek, ha el nem olvadt azóta a hó.   <<VISSZA A MESEKÖNYHÖZ