Galgóczi Tamás   Kevesen tudják, hogy minden idők legnépszerűbb svéd ifjúsági regénye eredetileg iskolai tankönyvnek készült. 1900 körül Selma Lagerlöf megbízást kapott egy, a földrajz oktatásában használható tankönyv megírására, s ő hatalmas lelkesedéssel látott neki a munkának, ami közben unalmas geográfiai segédlet helyett egészen más cél lebegett a szeme előtt: olyan könyvet akart írni, amiből a svéd gyerekek megismerik hazájukat és megszeretik ezt a csodálatos földet, ahol a természet és az ember többnyire harmóniában él, és ahol a hétköznapok mesékkel és legendákkal keverednek.   Bár a valóságot kívánta ábrázolni, az ismeretek közlésére mégis egy elvarázsolt kisfiút választott. Nils Holgersson a történet kezdetén tizenkét éves, gyakran unatkozik, még gyakrabban alszik és eszik, a maradék időben pedig valami rosszaságon töri a fejét; legutolsó csínytevése azonban balul sül el, mivel házuk manója csúful elvarázsolja, és arasznyi méretűvé zsugorítja. Ebben az alakban nem csupán a világ válik hatalmassá számára, hanem a mágia nem várt következményeként megérti az állatok beszédét, és így rádöbben, hogy Márton nevű libájuk éppen távozásra készül, követni akarja az északra tartó vadludakat. Nils megpróbálja visszatartani, de a méretbeli különbségek miatt ez nem sikerül, így mire kettőt pislant, már a felhők között szárnyalnak – és kezdetét veszi a rendhagyó földrajzóra.   Lagerlöf a hat hónapig tartó oda- és visszaút alatt nem csupán a megművelt földek kockás kendőre hasonlító mintáját, a hegyeket, a végtelen fenyőerdőket mutatja meg nekünk, hanem az ott élő embereket, szokásaikat és persze érdekes történeteiket is megismerjük. Ennél jobban nem megyek bele a cselekmény ismertetésébe, mivel az legalább annyira közismert (részben a könyv alapján készült rajzfilmsorozatnak köszönhetően), mint mondjuk Micimackó zen szellemben fogant botladozása a Százholdas Pagonyban.   Azonban két dologról mindenképpen érdemes szót ejteni. Az egyik, hogy mai szemmel milyen felnőttesnek tűnnek azok a mesék, mondák, melyeket hősünk úton-útfélen hall. Ezek között bizony számos korhatáros akad, de úgy tűnik, száz évvel ezelőtt senki sem gondolta úgy, hogy bármelyik gyereknek ártalmára lehet, ha megismeri például a delsbói lelkész történetét, ami ugyan egyértelműen a vallásos érzületet erősíti az olvasóban, de ettől függetlenül egy goromba horror, amelyben a földöntúli gonosszal szembesül az óvatlan utazó. De említhetem az apai jussukat féltő óriáslányokat is, akik elpusztítanak minden arra járó kíváncsiskodót, vagy az elátkozott gyűrű meséjét, ami szintén romlást hoz viselőjére.   A másik furcsaság pedig az élők és az elmúlás, a halál viszonya, ami sokkal természetesebb ebben a könyvben, mint manapság. Azért nem semmi jelenet, amikor más ember nem lévén a közelben, Nilsre marad az elhunyt anyóka szemeinek lecsukása. Mindez olyan természetességgel (persze nem minden érzelmi megrázkódtatás nélkül) történik, ami vélhetően az állatok között eltöltött heteknek köszönhető, ott ugyanis a dolgok velejárója az elmúlás (látunk erre is példát Nils kalandjai között). Bár ha jobban belegondolok, akkoriban az emberek többsége még otthon született és halt meg, így ez a hétköznapok szerves része volt, nem úgy, mint manapság.   Nils Holgersson csodálatos utazása a mai napig megtalálható a gyakran olvasott ifjúsági regények között, mert egyszerre oktat és szórakoztat, idéz múltat, kínál kalandot, mesél mondát és nem utolsó sorban rengeteg állat szerepel benne. Forrás: ekultura.hu     Tartalom 1. Nils Holgersson / 5 2. Tornyosfellegi Akka / 20 3. Vadmadarak közt / 35 4. Egy ódon lovagvár / 51 5. A nagy darutánc / 63 6. Esőben / 71 7. A három lépcsőfok / 76 8. Ravaszdi még mindig nem nyughat / 79 9. Svédország hadikikötője / 88 10. Öland, a szigetország / 96 11. Öland déli csücskén / 100 12. Viharban / 108 13. Két város / 119 14. Varjak között / 129 15. Egy öreg parasztasszony / 147 16. Tovább, észak felé / 157 17. A nagy Ruca-tó / 160 18. Az égből pottyant facipő / 173 19. Két jó barát / 175 20. A närkei puszta / 204 21. Jégzajlás / 217 22. A bányavidék / 220 23. A nagy vásár / 223 24. A fiúi rész / 233 25. Árvíz / 244 26. Uppland regéje / 251 27. Uppsala, a régi székváros / 253 28. Selymeske / 262 29. Stockholm / 269 30. Gorgo, a sas / 277 31. Új tájakon / 286 32. Helsinglandban / 289 33. Kenyér / 298 34. Délnek, újra délnek / 311 35. A kádár és a farkasok / 316 36. Värmland regénye / 321 37. Egy szerény udvarház / 325 38. A vadludak ajándéka / 333 39. Útban Vemmenhög felé / 339 40. Otthon / 342 41. Búcsú a vadludaktól / 349   Egy ódon lovagvár - részlet Feketepatkányok és szürkepatkányok Skane délkeleti részén, nem messze a tengertől, ódon lovagvár áll. Magas, erős kőépület, mérföldekre ellátszik a síkságon. Igaz, hogy csak háromemeletes, de olyan hatalmas, hogy a rendes lakóház, amely az udvarán áll, játék házikónak látszik mellette.   A vastag külső falak és szobafalak meg a tető boltozata minden helyet elfoglal, úgyhogy belül jóformán semminek nincs már helye. A lépcső keskeny, a folyosókon alig lehet megfordulni. Ablak csak az emeleteken van, és ott is kevés, a földszinten csak apró kémlelőnyílásokat vágtak, mert a sok ablak csökkenti a falak szilárdságát. A régi, háborús világban az emberek szerették az ilyen szilárd, komor házakat, mint ahogy nekünk ma jólesk csikorgó téli hidegben a bundánkba bújni. De később, a boldogabb, békésebb időkben már senkinek sem kellettek a kietlen, sötét, kőpadlós termek; az emberek elköltöztek a lovagvárakból olyan házakba, ahová behatol a nap fénye és melege. Nils Holgersson csodálatos utazása idejében a mi lovagvárunkat már régen elhagyták az emberek, de azért ne higgyük, hogy lakatlan volt. A tetőormon gólyapár fészkelt, a padláson bagolypár éldegélt, a kemencében vén cirmos tanyázott, a titkos folyosókon denevérek lógtak, és a pincében pár száz feketepatkány lakott - ennyien maradtak az egykor számos patkánynépből. A patkánynak általában nincs nagy becsülete a többi állat előtt, de ezekkel a feketepatkányokkal kivételt tettek. Minden állat tisztelettel említette őket, mert bátrak voltak a harcban és nem csüggesztette el őket a sok csapás. Tudták róluk, hogy valamikor ők voltak az urak egész Skanéban, sőt az egész országban - övék volt minden pince, padlás, kamra és sütőház meg az istállók, templomok és paloták, pálinkafőzők és malmok. De mindenünnen kiűzték és majdnem egészen kiirtották az egykor hatalmas patkánynépet. Már csak egy-egy ódon épületben lézengett néhány közülük. Utolsó menedékhelyük, ahol még nagyobb számban megmaradtak, éppen a mi lovagvárunk volt. Ha egy állatnép kipusztul, az többnyire az ember műve. De a fektepatkányok esetében nem így volt. Igaz, hogy emberek is harcoltak ellenük, öldösték őket, de nagy kárt nem tettek bennük. Hatalmukat egy másik állatnép törte meg, mégpedig rokonnép: a szürkepatkányok. A Szürkék nem ősidőktől fogva éltek az országban, mint a Feketék. Holmi szegény bevándorlóktól származtak, akik  mindössze száz évvel azelőtt szálltak partra Malmőben, egy lübecki hajóról. Hontalan, kiéhezett koldusok voltak: a kikötőben úszkáltak a cölöpök között, a hidak alatt, és a vízbe dobált hulladékon éltek. A városba, ahol a Feketék voltak az urak, nem merészkedtek. De ahogy nőtt a számuk, úgy növekedett a merészségük is. Előbb csak azt a néhány elhagyott, ócska épületet foglalták el, ami a Feketéknek már nem kellett. Csatornákban és pöcegödrökben keresték táplálékukat, beérték minden rondasággal. De szívósak, igénytelenek és merészek voltak; alig néhány év alatt úgy megerősödtek, hogy kezdték kiszorítani rokonaikat Malmőből. Egymás után vették el tőlük a padlásokat, pincéket, magtárakat; kiéheztették, agyonharapdálták őket, mert a verekedéstől sem riadtak vissza. Aztán, amikor Malmőt bevették, kisebb-nagyobb seregekre oszoltak, és elindultak az ország meghódítására. Szinte érthetetlen, miért nem fogtak össze ellenük a Feketék, miért nem mértek rájuk döntő csapást, amíg aránylag kevesen voltak. De nyilván nagyon is biztosnak érezték a hatalmukat, eszükbe se jutott, hogy elveszíthetik. Nyugodtan ültek birtokaikon, a Szürkék meg azalatt elfoglalták földjeiket, a falvakat, városaikat. Mire észbe kaptak, késő volt - kiéheztették és mindenünnen kiszorították őket. Egész Skanéban már csak ez az egy lovagváruk maradt. A vén épület tömör kőfalaiban kevés patkánylyuk volt, és azt a keveset a Feketéknek sikerült megvédeni, úgyhogy az ellenség nem hatolhatott a várba. Évről évre minden éjjel újra meg újra meg kellett harcolniuk velük, de hűségesen őrködtek, és halálmegvető bátorsággal harcoltak. Még eddig - hála a pompás kőfalaknak - mindig győztek. Nem tagadjuk, hogy amíg hatalmon voltak, őket is éppen úgy megvetette minden ember és állat, mint most a Szürkéket, és ezen nincs mit csodálkozni. A patkány elrabolja az utolsó szem répát a szegények pincéjéből, meg a tojást és a pelyheseket a tyúk alól, összeharapdálja az alvó ludak lábát, száz meg száz gyalázatosságot művel. De amióta a balsors így üldözte őket, és mégis hősiesen kitartottak, s hosszú évekig fel tudták tartóztatni az ellenséget, mindenki elfelejtette régi bűneiket, és akarva-akaratlan megbámulta az egykor hatalmas nemzetségnek ezt a néhány utolsó sarját. A lovagvár udvarán és környékén tanyázó Szürkék konokul folytatták a harcot: örökösen lesben álltak, hogy az első adandó alkalommal benyomuljanak a várba. Érthető lett volna, hogy miután az egész országot megszerezték, ezen az egy helyen most már megtűrik a Feketéket, de azt mondták, már csak becsületből sem tehetik, nem nyugodhatnak bele a vereségbe. Mondani ezt mondták, de aki ismerte őket, tudta, hogy azért fáj a foguk a lovagvárra, mert az emberek gabonát tartanak ott.   vissza a kiskamaszok sorozatához VISSZA A KISKAMASZOK OLDALÁRA>>