Jó, hogy magyarul is kézbe vehetjük. Köszönjük a fordítónak, a kiadónak, és köszönjük Pék Zoltánnak az Év Gyermekkönyve díj fordítói elismerésével.   Írta: Sally Gardner Fordította: Pék Zoltán Illusztrálta: Julian Crouch Kiadás éve: 2013 Oldalszám: 282 "Káprázatos, borzongtató, lélegzetelállító. Tökéletes." Meg RossoffSally Gardner megdöbbentő regénye egy kegyetlen világban játszódik. Standish Treadwell - akinek különböző színűek a szemei, és diszlexiája miatt nem tud írni-olvasni sem - egyetlen barátjával, Hectorral átmászik a várost körülvevő fal túloldalára, és rájönnek, mit rejteget előlük az Anyaföld. Attól a pillanattól kezdve, hogy a két kamasz rájön egy óriási titokra, ami kapcsolatban van a Holdra szállással, az életük veszélybe kerül.   Száz nagyon rövid fejezet, tökéletesen egyedi elbeszélésmódban, mely szinte végighajszolja az olvasót a történeten, mert egyszerre izgalmas és sötét humorú, lakatlan és borzongtató, gyöngéd és elragadó. A Hold legsötétebb oldala eredeti és megindító történet, melyben a barátság és a bizalom az igazi fegyver. Sally Gardner Londonban nőtt fel, ma is ott él. Gyerekként maga is megküzdött a diszlexiával, egészen 14 éves koráig nem tanult meg sem írni, sem olvasni. Ikrei születése után kezdett regényeket publikálni, melyek a mágikus és történelmi realizmus egyedi keverékei, stílusuk és témájuk kihívás az olvasóknak, akiket beszippant az általa teremtett világ. Részlet a regényből   Egy   Azon töprengek, mi lett volna, ha. Ha a focilabda nem repül át a falon. Ha Hector nem megy el megkeresni. Ha a sötét titkot nem tartja magában. Ha… Gondolom, akkor másik történetet mesélnék. Tudjátok, annyi mi-lett-volna-ha van, ahány csillag az égen.   Kettő Miss Connolly, a régi tanárnőnk mindig azt mondta, hogy a történetet az elején kell kezdeni. Tiszta ablak legyen, amin átlátunk. De szerintem nem így értette. Senki, még Miss Connolly sem mer arról írni, amit azon a koszos üvegen át látunk. Jobb ki sem nézni. Ha pedig muszáj, akkor érdemesebb hallgatni róla. Sose lennék olyan buggyant, hogy azt leírjam, papírra aztán pláne nem. És még ha akarnám, se tudnám. Tudjátok, még a saját nevemet se tudom leírni, csak kimondani: Standish Treadwell. Nem tudok olvasni, nem tudok írni. Standish Treadwell nem valami okos gyerek. Miss Connolly volt az egyetlen tanár, aki azt mondta, Standish azért más, mert eredeti. Hector mosolygott, amikor ezt elmondtam neki. Azt mondta, ezt ő kapásból levette. – Vannak a síneken gondolkodók, és vagy te, Standish, szellő a képzelet parkjában. Ezt elismételtem magamnak: – És van Standish, akinek a képzelete szellő a parkban, nem is látja a padokat, csak azt, hogy nincs kutyaszar ott, ahol kutyaszarnak kéne lenni. Három Amikor az igazgatói irodából hívattak, éppen órám volt, de nem figyeltem oda. Mert Hectorral a vízen túli városban jártunk, egy másik országban, ahol az épületek addig nyúlnak felfelé, amíg ki nem lyukasztják a felhőket az égen. Ahol a nap technicolorban ragyog. Az élet a szivárvány tövében. Nem érdekel, mivel traktálnak bennünket, láttam a tévében. Ott énekelnek az utcákon, még esőben is énekelnek, lámpaoszlop körül táncolnak és énekelnek. Ez itt a sötét középkor. Mi nem énekelünk. De ez volt a legjobb ábrándom, amióta Hector és a családja eltűntek. Általában igyekeztem nem is gondolni Hectorra. Inkább elképzeltem magamat a bolygónkon, azon, amit Hectorral közösen találtunk ki. A Juniperen. Inkább, mint hogy betegre aggódjam magam azon, mi történhetett vele. És hosszú ideje ez volt a legjobb álom. Úgy éreztem, Hector ismét a közelemben van. Egy hatalmas, fagylaltszínű Cadillacben autókáztunk. Szinte éreztem a bőrhuzat illatát. Élénkkék, égszínkék, bőrüléskék. Hector ült hátul. A lehúzott ablak krómkeretén könyököltem, kezem a kormányon pihent, hazafelé tartottunk croca-colázni a kockás abroszú fényes konyhában, ahonnét a kertre látni, aminek a füvét mintha kiporszívózták volna. Ekkor kezdett derengeni, hogy Mr. Gunnell a nevemet mondja. – Standish Treadwell. Várnak az igazgatói irodában. A pudvás életbe! Számíthattam volna rá. Mr. Gunnell pálcájától könny szökött a szemembe. Akkorát csapott a kezem fejére, hogy rajta hagyta a névjegyét, két vékony, vörös hurkát. Mr. Gunnell nem volt magas, de az izmai harckocsiizmok voltak, a karjai meg jól olajozott harckocsikarok. Parókát viselt, ami önálló életet élt, de ő minden erejével azon igyekezett, hogy megmaradjon az izzadt, fényes feje tetején. A többi vonása még ennyire sem volt megnyerő. Volt egy apró, sötét takonyfoltbajusza, ami leért a szájára. Csak akkor mosolygott, amikor pálcázott: az a mosoly felkunkorította a szája sarkát, és kilátszott a szikkadtpióca-nyelve. Jobban belegondolva nem is vagyok biztos benne, hogy a mosoly a helyes kifejezés. Talán csak így torzult el a szája, amikor a kedvenc sportjára összpontosított: arra, hogy bántson másokat. Nem érdekelte, hová csap le a pálca, csak húst érjen, csak összerándulj. Tudjátok, csak a vízen túl dalolnak. Itt réges-rég ránk szakadt az ég. Négy De igazán az mart belém, hogy mérföldekre járhattam. Nem is láttam, hogy Mr. Gunnell közeledik, pedig szabályos kifutópálya húzódott az asztala és köztem. Azt akarom ezzel mondani, hogy a terem legvégében ültem, a tábla akár egy másik országban is lehetett volna. A ráírt szavak az én szememnek úgy táncoltak, akár a cirkuszi lovak. Legalábbis sose maradtak nyugton annyi időre, hogy kiókumláljam, mit is akarnak jelenteni. Egyetlen szót tudtam elolvasni, amit hatalmas vörös betűkkel nyomtattak a Hold képe fölé. Na, az a szó jól szájon vágta az embert. ANYAFÖLD. Mivel hülye voltam, és nem volt semmim, ami illett volna a vonalas papírra, elég rég ültem az osztály végében ahhoz, hogy tudjam, szinte láthatatlanná váltam. Csak akkor kerültem fókuszba, amikor Mr. Gunnell tankkarjának mozgásra volt szüksége. Csak akkor láttam vöröset.   A műfordítás rejtelmei –Interjú Pék Zoltánnal -   Lassan négy éve már, hogy abbamaradt a műfordítókat bemutató sorozatunk. Az idei, 2015-ös Könyvfesztiválon azonban jó néhány beszélgetésben előkerült a kérdés, leginkább a Kolibri kiadó Magasfeszültség sorozatának bemutatója után, oda ugyanis majd’ minden kötet fordítója megérkezett. Elsőként Pék Zoltánnal beszélgettünk. A Hold legsötétebb oldala tartozik a Magasfeszültség sorozatába. A beszélgetésen elhangzott, hogy a szöveg világa miatt kértek fel erre a munkára. Mesélnél egy kicsit erről nekünk is? Az ember nem csak vidám vagy csak vicces könyveket fordít, ennyire nem tudunk szakosodni, még ha akarnánk sem. Mindazonáltal elég sok komor hangulatú regényt fordítottam már, elég, ha csak Philip K. Dicket említem. Szeretem ezeket, pontosabban ezeket is, bele tudom élni magam, a jó ég tudja, miért. Ez a könyv, A Hold szintén meglehetősen súlyos hangulatú, egy diktatúrában játszódik, és az elnyomás, főleg pszichikai értelemben nagyon megüli a történetet. Amikor elolvastam, nekem ez bejött. Mi volt a legnagyobb kihívást A Hold legsötétebb oldalának a fordítása során? Elég nyomasztó a világa. A szöveg egyszerűsége. A fordító… jó, mások nevében nem beszélek, szóval én örök elégedetlen vagyok: ha túl nehéz, az a baj, ha túl könnyű, az a baj… A viccet félretéve. Minden szöveg másképpen nehéz. A legegyszerűbb szövegnek is megvan a nehézsége. Az angol nyelv rövid, sokszor 1-2 szótagos szavakkal képes dolgozni, úgyhogy más a dallama, a ritmusa, könnyedebb. Magyarban ezt ritkán lehet és talán nem is szabad lekövetni. Azonkívül itt egy gyerek elbeszélő van, meg kell maradni abban a regiszterben. És meg kell őrizni a szöveg felett lebegő költőiséget. Más szóval nem mindig a legbonyolultabbnak tűnő szöveg a legmunkaigényesebb. A gyerekeknél maradva: milyen például Neil Gaimant fordítani, akinek a Szerencsére a tej című könyve többeket megihletett hasonló kötetek írására? Gaiman fura madár, mert szinte minden szövege más. A novellákat kifejezetten felkérésre írja, a horrortól a sci-fiig minden előfordul, más téma, más elbeszélő, más stílus. És persze a regények is elég eltérő hangot ütnek meg, ezt mindig be kell lőni valahová. A Szerencsére a tej egy nagyon bájos agymenés, borzasztóan élveztem, mert A Hold-dal ellentétben egy felszabadult örömködés az egész, mármint az eredeti, bár remélem, hogy magyarul is átjött. Standard kérdés volt négy éve, te látsz különbséget a gyerek és a felnőttirodalom fordítása közt? Nem, én fordítás és fordítás között látok különbséget. Ahogy már mondtam, minden szövegnek megvan a nehézsége. És akkor még a fordító lelkiállapotáról nem is beszéltem, mert azért vannak jobb és rossz napok, és az ember nem képes mindig ugyanúgy ráhangolódni a szövegre. Fordítottam már olyan gyerekkönyvet, ami nekem nehezebb feladat volt, mint egy felnőtt regény, de ez szubjektív kérdés, nem besorolási. Mi a különbség pl. Paul Auster és Christopher Moore fordítása, és Robert Paul Weston Szörnyen titkos részlegének átültetése közt? Az, hogy más asztalnál csináltam… Moore nyilván közelebb áll Westonhoz a humor miatt, még ha másfajta humor is az. Auster szövegei komolyak, néhol kifejezetten filozofikusak, ennek megfelelően alakul a szókincs és a mondatszerkezet. A humor azért más, mert ott sokkal messzebb kell menni, mármint általában. (A fordításnál szerintem nem nagyon lehet alapigazságokat lefektetni, hozzávetőleges igazságok vannak. Ebben hasonlít a politikára.) A nyelvek különbsége miatt a nyelvi humorhoz bizony ugrani kell, mert ami angolul kétértelmű és vicces, az magyarul sokszor nem az. Ilyenkor néha arra kényszerülök, hogy bizony azt a poént kihagyom, húzok egy strigulát, és egy olyan helyen, ahol magyarul belefér, betoldok egyet. A fordítás alapvetően ilyen adok-kapok. Nemsokára megjelenik Feljövök érted a város alól címmel az Agavénál egy regényed. Az Elbújik a fénybe című novelláskötet után mi vitt rá a regényírásra? Jóval korábban kezdtem írni, mint fordítani, elsősorban novellákat, aztán ez háttérbe szorult, egyrészt azért is, mert megtanultam angolul és így már rengeteg könyvet tudtam olvasni, jobbnál jobbakat, aztán meg fordítani. A késztetés megvolt, csak a lehetőség nem. Miért pont a disztópia műfaját választottad? A legtöbb ember nem pont Budapestet választaná helyszínül. Miért döntöttél mégis emellett? Adta magát. Az eddigiekből talán kiderült, hogy én szeretem a komorabb dolgokat (is), és mivel az volt a lényeg számomra, hogy itthon játszódjon a regény, még ha ez a Budapest csak nyomokban felismerhető is, ez a jövőváltozat ugrott be. És végül, milyen fordítást vehetünk tőled kézbe legközelebb? Miken dolgozol most? Ez két külön kérdés, mivel amin dolgozom, abból minimum 4-5 hónap múlva lesz könyv. Ami a legközelebb kijön, az az új Neil Gaiman-novelláskötet lesz, amit többen fordítottunk. Ez a könyvhétre jelenik meg. Szintén a könyvhétre jön ki William Gibsontól a Virtuálfény, amit újrafordítottam. Az aktuális munkák között szerepel az új Nick Hornby, ami nagyon ínyenc feladat, valamint egy Christopher Moore, ami szokás szerint nagy kihívás, de ezek őszi megjelenések lesznek. Köszönöm! Németh Eszter Könyvmutatványosok