Óceán az út végén olvasókuckója
konyvmolyz.web4.hu 2013.07.15. 21:29
„Élénken emlékszem a gyerekkoromra… Rettenetes dolgokról volt tudomásom, de azzal is tisztában voltam, hogy a felnőttek nem tudhatják meg, hogy tudom. Csak megijednének.” Maurice Sendak beszélgetése Art Spiegelmannel -
The New Yorker, 1993. szeptember 27.
"Csupán egy kacsaúsztató volt a farm végében. Nem is valami nagy. Lettie Hempstock azt mondta nekem, hogy az egy óceán, de én tudtam, hogy ez butaság. Azt mondta, itt jönnek át az óceánon az óhazából. Az anyja meg azt mondta, hogy Lettie nem is emlékszik rá igazán, nagyon-nagyon rég volt az, és különben is, az óhaza már elsüllyedt. Az idősebb Mrs. Hempstock, Lettie nagymamája meg azt mondta erre, hogy mind a ketten tévednek, és hogy az, ami elsüllyedt, nem az igazi óhaza volt. Állította, hogy ô emlékszik az igazi óhazára. Azt mondta, az igazi óhaza felrobbant. Amikor egy emlék felenged, a múlt szivárog ki belőle."
A történet főszereplője egy fiú, aki felnőttként visszatér szülővárosába, s egy temetésről megszökve ellátogat a földút végén lévő farmra. A farmra, amelyen három nő él, s akik azt állítják magukról, hogy az óhazából érkeztek sok-sok évvel ezelőtt, s a kertjükben lévő tó egy igazi óceán. A főszereplőnk itt mereng el a gyermekkorán, amelyet gyökerestül megváltoztatott egy, az autójukban elkövetett öngyilkosság, melynek hatására gonosz, ősi erők szabadultak el. Hősünk nevét eddig direkt nem említettem, s a kötetből sem derül ki. És igazából nem is fontos. Gaiman egyes szám első személyben repít minket vissza a gyermekkor varázslatos világába. Felnőttként emlékezik vissza arra a korszakra, amelyben a gyermeki ártatlanság és találékonyság még oly sok csodát volt képes létrehozni.
A regény cselekménye egy szálon fut, ami jól követhető. Az író nem akarja összezavarni az olvasót, minden kérdésünkre még idejében megkapjuk a választ. Gaiman jól lavíroz a gyermeki élmények leírása és egy afféle thrillerszerű vonal között: a gonosz, mitikus lényeket és ijesztő természetfeletti elemeket gyermeki szemmel tekinthetjük meg. Ez elsőre furának tűnik, hiszen ha az író túlzásokba esik, akkor a mérleg elbillen valamelyik irányba, s az olvasó minél jobban elmélyül a történetben, annál kellemetlenebbül érzi majd magát.
Az Óceán az út végén nem szenved ebben a betegségben. Sötét és gonosz dolgok történnek, a jó és rossz küzd meg egymással, miközben az univerzum eredetéről is megtudhatunk dolgokat, s mindezeket egy több mint negyven éves férfi nosztalgiázásából ismerhetjük meg, egy hétéves fiúcska szemén, fülén és lelkén keresztül. Ennek köszönhető, hogy ezek a hatalmas dolgok mégis olyan apró, szinte jelentéktelennek tűnnek, hiszen a résztvevőkön kívül senkinek, még csak sejtése sem lesz az eseményekről. A végén pedig az olvasó rádöbben, hogy nem is igazán a történtek állnak a középpontban. S ettől válik igazán személyessé az egész könyv: az érzelmek és a gondolatok a „főszereplői”. Mennyivel másabbnak tűnnek a dolgok negyven év távlatából, mennyivel különlegesebbek az élmények apró gyermekként, mint egy sokat megélt felnőtt szemén át. Ennek a regénynek nem az a rendeltetése, hogy a végén egy happy end-del az olvasó nyugodt szívvel és mosolyogva tegye le a könyvespolcára. Elgondolkodtatja az embert a saját gyermekkoráról, a saját élményeiről, arról, hogy gyermekszemmel mennyivel másabb a világ, s hogy egy apró tavacska akár a világ legnagyobb óceánja is lehet.
Gaiman egy olyan művet adott az emberek kezébe, ami – ha az olvasó jól figyel – a gyakran elfeledett gyermekkorba lök vissza. És ha szerencsénk van, megtörténik a csoda.
|