Szabó T. Anna (japán nevén Kyoko) egy érzékeny magyar fiú és egy rejtélyes japán festőlány szerelméről mesél egy keleti mese alapján, egyszerre mutatva be a kamasz-szerelem időtlen idilljét és a művészlét küzdelmes mindennapjait. Mindenkinek szól, aki nem fél az ölelés erejétől, és kész megtanulni a lényeget: ha madarat szeretsz, égbolt legyél, ne kalitka.   Ratkai Mária „Ha madarat szeretsz, égbolt légy, ne kalitka” Az első szerelem megbonthatatlannak tűnő kötelékéről és a még azt is felülírni képes szabadságvágyról mesél Senki madara című ifjúsági kisregényében Szabó T. Anna, aki ismert versei és drámái után most először jelentkezik prózakötettel. Az alapvetően gyermekeknek szánt, mégis sok felnőtt olvasó érdeklődését felkeltő mese az idei Könyvfesztiválra jelent meg. A Rofusz Kinga rajzaival illusztrált, igényes megjelenésű kötet egyik érdekessége, hogy a mese témájából adódóan ezúttal a szerző japán eredetű második keresztneve (Kyoko) is felkerült a borítóra. A különleges képességekkel megáldott juhászfiú és daruvá változó kedvesének története A daru halála című japán mese feldolgozása, amely nálunk Patrick Ness regényváltozata által lehet ismert (A daruasszony, Európa, 2014). Habár Szabó T. Anna jellegzetes magyar környezetbe helyezte át a történetet, a könyv mégis a számunkra misztikusnak tetsző keleti kultúrát idézi meg, már külső megjelenésében is. Rofusz Kinga képei nem csak kiegészítik, hanem szerves részét képezik a szövegnek, megteremtve egy jellegzetes távol-keleti légkört, és tovább gondolva néhány a szövegben elrejtett értelmezési lehetőséget. A keleties stílus meglepő módon a mese szövegében is végig érzékelhető, a magyar népmeséket felelevenítő tájelemek és szimbólumok jelenléte mellett is. Ha elvonatkoztatunk a szerző személyétől, ehhez a hangnemhez társíthatjuk a prózai formájú mese erős líraiságát. A sodró lendületű, szinte „lebegő” mondatokból építkező szöveg költői képekben is igen gazdag, nyelvezete ugyanakkor egyáltalán nem bonyolult, könnyen érthető és követhető, rendkívül olvasmányos. A Senki madara kifejezésmódjában sok tekintetben eltér a hagyományos meséktől. A szövegben a dialógus, vagy egyáltalán a beszéd mint kommunikációs forma másodlagos szerepbe kerül olyan kifejezési formák mellett, mint a tánc, a dallam és az érintés. „Nem volt elég szava, hogy a kérdéseire válaszoljon. Régen, egészen kicsi korában, még azt hitte, hogy a dallam és az érintés elég, hiszen az édesanyja is csak így felelt az ő szólongatására: dúdolással, zümmögéssel, ringatással és cirógatással.” (5-7.) A két főhős kezdettől fogva rendhagyó módon kommunikál, a fiú dallamok segítségével veszi fel a kapcsolatot a külvilággal, míg a lány kezdetben tánccal, majd leginkább festményeivel tudja kifejezni magát. Kettejük kapcsolatában nincs is igazán szükség a beszédre, hiszen szavak nélkül is azonnal megértik egymást a zene és a tánc, később pedig érintések, ölelések által. A szavak nélküli kommunikáció azért is hangsúlyos a mesében, mert a főszereplők kezdetben nem is érthetnék meg egymást, hiszen különböző nyelvet beszélnek, két különböző kultúrát képviselnek. Tátos, az árva juhászfiú, a magyar pusztán nevelkedik, személyében a jellegzetes magyar népi kultúra fejeződik ki, amelyet tovább erősítenek a környezetére jellemző népmesei tájelemek és tárgyi szimbólumok. A természettel kialakított különleges kapcsolatában saját kezűleg faragott furulyája és hűséges kis pulikutyája játszik meghatározó szerepet. A kissé földhözragadt fiú szöges ellentéte a vándormadarakkal daru képében a messzi Keletről érkező gyönyörű és titokzatos japán lány, Tori. Az ő viselkedése, ruházata és szokásai egyértelműen a japán kultúrához köthetőek, melynek egyik legfontosabb jelképe éppen a daru. A japán mitológiában az 1000 évig élő daru a becsület és a béke szimbóluma, emellett pedig ez a fenséges madár, amely örök életre választ párt magának, a hűség jelképe is. Nem véletlen, hogy Tori éppen a hűséget is szimbolizáló daru képében érkezik meg szerelméhez, aki egy japán szokás szerint 1000 papírdarut hajtogat, hogy legnagyobb kívánsága végül teljesüljön. Tátos kívánsága, nevezetesen hogy kedvesét örökre magához kösse, a kisregény egyik fontos mozzanata, de a mű egészét tekintve is elmondható, hogy a szöveget leginkább a vágyak, az érzelmek uralják. Kezdetben a leghangsúlyosabban jelenlévő érzelem a magány, melyet bizonyos értelemben önként választ a két főszereplő. Tátost, aki ért az állatok nyelvén, és képes a holt lelkekkel is kapcsolatba lépni, különcsége miatt kitaszítja a társadalom. Visszavonultan, egyedül él a pusztában, és csak a természettel alakít ki valamiféle kapcsolatot. „Emberrel alig beszélt, de mindig volt körülötte mozgás, élet.” (8.) Tori ellenben művészként éli meg a magányt, sőt igényli is azt, alkotás közben „senkivel” akar lenni. Ez az, ami Tátosból irigységet vált ki, hiszen egyrészt nehezen viseli, hogy a lánynak titkai lehetnek előtte, másrészt ő is el akarja sajátítani tudását. „Semmire nem vágyott jobban, mint utánozni, amit látott: ürességből hívni elő a teljességet.” (36.) A lány alkotásban kiélt szenvedélye az, ami annyira élővé teszi a képeit, melyekhez ugyan kizárólag fekete színt használ, minden alkalommal egy vörös jellel látja el őket, akárcsak Rofusz Kinga a könyv illusztrációit. Kérdéses, mit jelképezhet ez az egész könyvön végigfutó, a fekete-fehér képeken igen szembetűnő vörös szín. Elsőre talán a vért juttathatja eszünkbe, ám annak ellenére, hogy az elmúlás, elvesztés fájdalma beleivódik a történetbe, a japán eredetivel ellentétben a Senki madarának mégsem a halállal való szembenézés a legfontosabb üzenete. A feketéből kiemelkedő élénkvörös itt sokkal inkább a vágy különböző megnyilvánulási formáit lehet hivatott jelképezni. Elsősorban természetesen a szerelemét, ami viszont Tátos részéről hamar birtoklási vágyba csap át. „Tátos egy pillanatra még úgy maradt, a puha fehér testnek dőlve, arra gondolt, hogy most kellene átölelni, a földre szorítani, végleg megtartani magának. (…) Érezte a madár szívdobogását, vagy talán csak a saját gyors szívverését, a doboló, követelő vért, a birtoklás vágyának erejét: enyém, enyém, enyém.” (20.) Ennek az érzelemnek a fiú olyannyira nem képes parancsolni, hogy Tori tiltása ellenére kilesi őt festés közben, ami végzetes hibának bizonyul. Merthogy Toriban éppen a szabadságvágy kerekedik felül a szerelemmel szemben. Ez értelmezhető egyfajta művészi szabadságként, de akár a női szabadság mindig aktuális kérdésére tett utalás is lehet. „Senkié vagyok” (47.), jelenti ki Tori, miközben a fiú kezét fogja, ám ezalatt a csillagokat kémleli. Ugyanakkor nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy Toriban egy madár lelke lakozik, így nem képes bezárva, kalitkában élni. „És akkor a madár felsóhajtott. Egyetlen hangos, szinte emberi sóhajtás szakadt ki belőle, mint aki a magasságtól, a szabad levegőégtől búcsúzik.” (20.) Tori madár mivolta, pontosabban varázslatos átváltozása jellegzetes mesei fordulat, ám nem ez az egyetlen könnyen beazonosítható műfaji sajátosság a szövegben. Mint már említettem, Szabó T. Anna jellegzetes népmesei motívumokkal is dolgozott, emellett a mű ciklikussága is a mesei műfajmeghatározást erősíti. Tori ősszel érkezik meg a pusztára, majd pontosan egy évvel később távozik a vándormadarakkal. Az évszakok váltakozása mindig fordulópontot jelent a szerelmesek számára, és a könyv egészében is teremt egyfajta rendszert. Nem is az a kérdés, hogy a Senki madara mesének tekinthető-e, sokkal inkább az, hogy valóban gyermekek számára készült-e. A szerző saját bevallása szerint nem sikerült maradéktalanul teljesítenie a kiadó felkérését, hiszen művével nem a legkisebbeket szólította meg. Regényét kiskamasz kortól idős korig ajánlja, a lényeg, mint mondja, hogy az olvasó elég érett legyen ahhoz, hogy a szerelmet átérezze. A szerelem azonban korántsem az egyetlen hangsúlyos eleme a könyvnek, hiszen olyan fontos, mégis általában került témákat is érint, mint a magány, a halál, az elfogadás és mindenekelőtt az elengedés. Mindezt azonban olyan formában tárja elénk a szerző, amely által nem csak a felnőtt olvasók, de a fiatalabbak, a gyerekek is átélhetik ezeket az érzéseket. A befejezés pedig meséhez illően boldog véget is rejthet magában, hiszen végül nyitva marad a kérdés, hogy Tátos áldozata vajon elnyeri-e jutalmát, és teljesül-e a kívánsága. „Tudja: egyszer minden kívánság teljesül. Várja, csak várja a madarat, aki egyszer már visszatért hozzá.” (51.) Forrás: kulter.hu