Ennek feltételei között szerepel, hogy Viharnak az életelemét jelentő gördeszkájától meg kell válnia, továbbá csak engedéllyel, kizárólag az iskola által jóváhagyott programokon vehet részt; akármilyen állatot sem tarthat, és csak akkor fogadhat el ajándékot a szüleitől, ha előtte az iskolával egyeztet róla. Ha nem engedelmeskedik, kicsapják, és az Elveszítettek Háza nevű intézménybe kerül, ami, bár még senki sem látta, maga lehet a pokol, ahol a "gyerekek le vannak csukva, kicsit úgy, mint egy börtönben".   A vakító fehér falak és hatalmas üvegfelületek között Vihar úgy érzi, egy akvárium foglya, és menekülni próbál. Hall egy India nevű lányról, aki korábban ugyanabba az osztályba járt, mint ő, de hiába kérdezősködik felőle, a válasz mindig csak annyi, hogy "már nem beszélünk róla". Egy véletlen folytán mégis megismerkedik a lánnyal. India egy elhagyott gyárépületben él, és igazi dzsungelharcosként küzd pár sortársával a városban a túlélésért. Gondolkodásmódja gyökeres ellentéte annak, amit Vihar nap mint nap tapasztal iskolájának átlátszó falai között.      Az egyik oldalon ott áll tehát az iskola, amely rigorózusan ragaszkodik szabályaihoz, és az ellenszegülést kőkeményen és megszégyenítve bünteti; ahol a fasisztoid rendszer fenntartói a tanárok és az őket talpnyalóként kiszolgáló gyerekkatonák. A másik oldalon ott a szabad világ, ahol kedvére gördeszkázhat, graffitizhet, ahol nem szorul hivatalos barátokra és barátnőkre, nem szégyenítik meg és nem büntetik meg még egy ártatlanul feltett kérdés miatt sem. Viharnak azonban nehéz dolga van, sokáig vacillál: nem szeretne az Elveszítettek Házába kerülni, ezért egy idő után alkalmazkodni kezd az iskola rendjéhez, és minden tőle telhetőt megtesz, hogy elkerülje a kicsapást. Amikor azonban az egyik gyárbeli utcagyereket visszatoloncolják az iskolába és közszemlére egy áttetsző dobozba zárják, Viharnak döntenie kell, hogy melyik oldalra áll. Az iskolának ráadásul van egy nagy titka, ami csak lassan, fokozatosan tárul fel Vihar (és az olvasó) számára. Nem szeretnék többet elárulni, mindenesetre elég hajmeresztő és hátborzongató történések veszik kezdetüket, amelyek során Vihar megtanulja, hogy a felnőttek világa egészen kegyetlen és kiszámíthatatlan is tud lenni.       Be kell vallanom, a gördeszkás szubkultúra számomra eddig nem sokat jelentett; a gördeszkásokat marginális ifjúsági csoportként könyveltem el, amelyet erősen áthat a huliganizmus szelleme. Ám a deszkázással kapcsolatos (magyarországi) szociológiai kutatások alaposan megvizsgálták a témát (pl. Kacsuk Zoltán: A gördeszkázás jelentései: Kísérlet egy "poszt-strukturalista" szubkultúra-elemzésre), és a deszkázást inkább mint életformát emelik ki. Aki deszkás, nem feltétlenül rongálja a lakókörnyezetét; a gördeszkázás is inkább önkifejezési forma, amelynek ma már divatblogja is van. Ha elfogadjuk a szociológus megállapításait, mely szerint a gördeszkás szubkultúrában élés ártalmatlan szórakozás, akkor Vihar egy tipikus gördeszkás srác, aki semmiképpen nem érdemelné meg, hogy deviánsként foglalkozzanak vele. Bár néha arrogánsan reagál, de valójában csak egy hétköznapi kamasz, aki azt szeretné, ha egyszer a saját értékei alapján ismernék el. Érzékeny, őszinte és szókimondó gyerek; olyan hőstípus, akit már ismerhetünk az északi világ irodalmából: Vihar a bolondos Harisnyás Pippi kamasz bátyja lehetne. Mindezek ellenére Vihart a legnehezebben kezelhető gyerekek közé sorolják, aminek dramaturgiai okai lehetnek: az olvasó talán így könnyebben tud azonosulni az igazságtalanul megvádolt, bűnösnek kikiáltott főhőssel. Az iskola mint totalitariánus rendszer ugyan régi, jól bevált toposz, ebben a regényben a mágikus realizmus is megmutatkozik az iskola rejtélyes raktárában történt események kapcsán, és a felnőtt olvasókat is magával ragadhatja a kellően akciódús, sokszereplős iskolaregény, amelyben végig feszülten várjuk, vajon mi az a nagy titok ott a laboratóriumszerűen felépített lélegző viaszmaszkok környékén, és hogy Vihar hogyan kerekedik felül kétségein és tanulja meg más szemmel nézni az összetett problémákat. Viharnak – és a regénynek – egyik legjobb tulajdonsága, hogy olyan fantáziadús hasonlatokkal él, hogy a leírt állapotot szinte a bőrén érzi az olvasó. "Akkorát nyeltem, hogy a hangjával mogyorót lehetett volna törni." Amikor sokan ülnek az asztalnál: "Elsőre azt képzeltem, hogy a szobában egy rovar van, pók vagy valami hasonló élőlény, rengeteg nyúlvánnyal, farkakkal, szarvakkal és más ingadozó részekkel, mert így nézett ki az árnyék a falon." "A hallgatás a futóhomokra emlékeztetett, amibe az ember egyre csak mélyebbre süllyed, ha megmozdul". A szöveg gördülékeny, jól olvasható. Néhány szerkesztési hiba becsúszott, és nem tudom, mennyire a szerző vagy a fordító hibája, hogy nem tesz különbséget bizonyos szólások használatával a szereplők között (például utcagyerektől az igazgatóig mindenki mindig a magyarul kicsit modoros "úgy fest" kifejezést használja, ha azt akarja mondani, "úgy látom" vagy "úgy néz ki", vagy "úgy látszik".). Mindent összevetve Seita Parkkola regénye nagyon izgalmas és érdekes olvasnivaló, ha nem is egy valódi devianciákkal (alkohol, drog stb.) küzdő fiatal, hanem egy saját magával, a világgal, a felnőttekkel küzdő mindennapi srác különös története. Besze Barbara Forrás: prae.hu