Avagy Micike és a tér-idő kontinuum. Lehetne ez is az alcím, de akkor csak az ifjú fizikusok óvodájában tartanák ezt a könyvet. Olyanból pedig kevés van. Azért mégis lehetne ez az alcím, mert a könyv a maga természetes gyermeki módján azt magyarázza el Micikének, hogy bizony a világ akkor is létezett, amikor ő még meg sem született. Sőt, mindenki volt gyerek, és mindenkinek van apukája meg anyukája, és szerencsés esetben mindenkinek van, vagy lehet gyereke, tehát az, hogy ki kinek a gyereke, egy relatív fogalom. Persze ha valakinek ez így erőltetett, attól elnézést kérek. Tehát ismét belecsöppenünk egy varázslatos világba, ahol még bonyolultnak számított, hogy ki a rokon és ki nem, és hogy a felnőttek miért emlékeznek annyi mindenre. Na meg arra is rá kell döbbennünk, milyen jó, ha valakinek van egy nála idősebb és okosabb (megint relatív fogalmak) bátyja, aki mindent szépen elmagyaráz. Így Micike is megérti, vagy legalábbis érteni véli, hogy az emberek gyerekként kezdik, aztán az idő múlásával felnőttként folytatják az életüket. Szerencsére van annyira gyerekbarát a könyv, hogy arról Micikének nem kell tudnia, hogy az életet bizony előbb-utóbb be is kell fejezni. Régi fényképekkel és Réber László rajzaival illusztrált a könyv, ami jelentősen megkönnyíti a megértést. Hiszen illusztráció, ez a feladata, nem nagy kunszt, mondaná a szerző. Azért térek ki most a rajzokra, mert ez már nem az első ismertetőm, amit olyan könyvről írok, amit Réber László illusztrált. Mégis csak most veszem észre, hogy az írónő méltó dicsérete mellett még egyszer sem említettem az illusztrációkat a nekik megfelelő – dicsérő – helyen. Tömören: tetszenek a képek is. Azért jók ezek a rajzok, mert egy felnőtt igényességével, tapasztalatával, de egy gyerek szemével ábrázolnak, és így teljesen egybecsengenek a könyv céljaival.   Forrás: ekultura.hu