Mit tanul meg a gyerek az első osztályban?
Az iskolába lépéskor a gyerekek megtanulják, hogy hogyan bogozzák ki az írott jelsorból a hangzó nyelvet, amit már ismernek. A betűk összeolvasása, a szó felismerése, és a szavak összeolvasásából a „mondat” (amit a szöveg mond) kihámozása az olvasás „készség” része.
Ez nem egyszerű, de a gyerekeket annyi betű veszi körül manapság, hogy igen motiváltak a betűismeret megszerzésére.
Az olvasási készség elsajátításának több feltétele van.
Mindenek előtt feltétel a nyelv ismerete (és ebben a gyerekek között több évnyi különbség lehet). Feltétel, hogy felismerje: a mondat szavakból áll. Kísérletek azt bizonyítják, hogy a gyerek tipikusan 4 éves kor körül kezdik tudni leválasztani a szót a mondatból.
Feltétel még, hogy a gyerek megtanulja: a betű olyan jel, amelyiknek nemcsak formája, hanem iránya is van. Ez újdonság, hiszen csecsemőkorától azt tanulja meg, hogy a tárgyak ugyanazok akkor is, ha megfordítjuk, forgatjuk őket (figyeljük meg a csecsemőt, amikor érdeklődéssel szemléli a kezét, miközben forgatja, mozgatja).
Amikor beszélni tanítjuk a kisgyereket, fogalmakat és hozzájuk rendelt neveket tanul (az autó akkor is autó, ha piros, ha Toyota, ha áll, ha megy). És most egyszeriben kiderül, hogy a betűk ugyanolyan formájúak, de egyszer p, egyszer b, egyszer d betűnek mondjuk (diszlexiásoknál például késik vagy nem alakul ki ez a felismerés).
A betűjelek sora is irányított: az európai nyelvekben balról jobbra olvasunk. De hogyan lesz a jelsorból megértett szó? Úgy, hogy amikor az olvasni tanuló összeolvassa a betűket, a hangsorra ráismer – feltéve, ha ismeri a szót és jelentését.
A betűk összeolvasását, a szóképek felismerését gyakorolni lehet. Hamarosan kiderül, hogy a szavakban gyakran azonos részek (szótagok) vannak (pl. őr, őrzi, őrök; ajtó-ban, ablak-ban). És az is, hogy a szó hangalakja néha kicsit más, mint az összeolvasott betűk összege (mindjárt – ejtsd: mingyárt). Végeredményben azonban azt kell elérni – gyakorlás útján –, hogy a szó írásképe, a hangalakja és a jelentése összekapcsolódjék az ember fejében.
Mit tud a gyakorlott olvasó?
A gyakorlott olvasó azonban ennél többet tud, és többet is kell tudnia, mert a jelek összeolvasása elég vesződséges munka (mindenki tudhatja, aki megpróbált már ismeretlen nyelven kisilabizálni szavakat). A „gyorsító” itt az olvasó nyelvismerete és világismerete. Ahogy halad a szemünk a szövegen balról jobbra, a látás fókuszában lévő néhány jel mellett a perifériás látásunk valamennyit felvesz a környező jelekből is (pl. a szó hosszát, az utána következő szó vagy szavak hosszát, egy-egy jelet).
Mivel értjük a nyelvet, amin olvasunk, van elképzelésünk arról, hogy miről szól a szöveg, feltételezésbe bocsátkozunk arról, hogy mi is következhet. S ahogy siklik tovább a tekintet, ellenőrizzük a feltevésünket. Ha nem azt látjuk, amit vártunk, megáll a szem, fókuszálunk a jelekre, és azonnal újabb „hipotézist” állítunk fel, mit is jelenthet a következő jelsor, amit szemünk át tud fogni. Olvasáskutatók megfigyelték, hogy az ember szeme nem egyenletesen halad a szövegen, hanem ugrások és fókuszálások váltják egymást.
Minél gyakorlottabb az olvasó, és minél érthetőbb számára a szöveg, annál nagyobbak az ugrások, mert csak ritkán kell ellenőrizni, hogy tényleg az van-e odaírva, amit az olvasó feltételez. Jól megfigyelhetjük, hogy hogyan működik a „hipotézisalkotás” olyan esetekben, amikor az olvasó gyerek téved: másként fejezi be a mondatot, mint ahogy oda van írva. Ilyenkor elszaladt egy feltételezéssel. Meg kell azt is tanulnia, hogy a feltevéseit folyamatosan ellenőrizze: ha nem igazolódik a feltevése (akkor is, ha ez a következő mondatban derül csak ki), álljon meg, akár térjen vissza, és egyeztesse a jeleket a szöveg értelmével.
A feltevéseinket befolyásolja maga a szöveg, amit már elolvastunk, megértettünk. Ismert szavakat könnyebben olvasunk, mint ismeretlen szavakat (amelyek kiolvasásához több jelet kell alaposan megnézni). Vannak bevett fordulatok a nyelvben (pl. a mesében az „egyszer volt, hol nem volt” az elején), aztán bizonyos szövegtípusoknál jellegzetes a szöveg szerkezete (ld. pl. a jó tankönyvek szövegét), aztán számít a téma ismertsége, a szituáció, a szövegkörnyezet – pl. egy menetrendben a „Debrecen” szót sosem olvassuk „December”-nek, noha eléggé hasonlítanak) stb.
Mindebből érthető, hogy a nyelv ismerete, a szókincs, és a szövegek szerkezetében és használatában való jártasság legalább olyan fontos feltétele a hatékony olvasásnak, mint a jelek ismerete, az összerakásukra való elemi készség elsajátítása.
Hogyan segítsük a gyermeket az olvasás tanulásában?
Hihetetlenül hatásos a versek, rigmusok, gyerekdalok megtanítása. A ritmikus nyelv könnyen bevésődik, a versek ráadásul nyelvbe kódolt képekben gazdagok, élményszerűen rögzülnek, és adott pillanatban könnyen felidéződnek. Nem véletlen, hogy ősidőkben, az írásbeliség előtt, versekbe, dalokba formálták az emberek a legfontosabb tapasztalataikat, s így adták azokat tovább szájról szájra.
Aztán meséljünk, olvassunk fel a gyereknek! Ezzel nő a szókincse, nő a szövegismerete. Beszélgessünk vele mindenről, ami érdekelheti őt, ott és akkor, amikor tudni akarja, vagy amikor úgy érezzük, mi szeretnénk valamit megosztani vele. A legtöbb, amit tehetünk, hogy kinyitjuk a szemét a világra a csillagoktól a virágokig, az emberi érzésektől a világmindenség titkaiig. Minden, amit szavakba foglalunk, gazdagítja nyelvi kincsét, amit az olvasás tanulása során „bevethet” a megértés érdekében.
Az olvasási készség elsajátításának kezdő szakaszában gyakorolhatjuk vele az olvasást. Többféle technikája van ennek. Én olvasom, te nézed a szöveget, és húzod az ujjadat úgy, ahogy haladunk. Ha megállok, te is megállsz. (Figyeljük meg, hogy ha értelemmel követi a szöveget, messzebbre szalad az ujja, mint ahol megállunk, hiszen kikövetkeztette, hogy mi jön.) Vagy: én olvasok, te követed, megállok, te folytatod. Vagy: elolvasod magadban a mondatot, aztán az egészet kimondod. Vagy később: elolvasom a mese elejét, de az utolsó részt te olvasod el. Vagy: elolvassuk együtt a mesét (verset), megbeszéljük, aztán te olvasod fel nekem úgy, mintha közönségnek olvasnád (én vagyok a közönség).
Az olvasás gyakorlásának van egy fontos titka: ne legyen unalmas. Olyan mesét (verset) olvassunk, amit a gyerek szívesen is hallgatna, nem baj, ha sokszor elolvassuk, sőt az a jó szöveg, amit érdemes sokszor elolvasni, mert az biztosan „ízes” nyelven íródott (maga a jó hangzás is biztos jele a jó szövegnek).
Ha ismeretterjesztő szöveget olvasunk, legyen benne kép, ábra. Beszélgessünk róla, magyarázzuk el az ismeretlen fogalmakat, és csak akkor olvastassuk fel a gyerekkel, amikor már biztosan érti a szöveget. De akkor akár többször is, hiszen nekem, a hallgatónak olvassa, úgy, hogy én is értsem. És akkor tényleg hallgassuk!
A tankönyvből tanulás is olvasni tanulás
Sokan, sokszor szem elől tévesztik, hogy a tankönyvből tanulást is meg kell tanulni. Nem elég, ha a gyerek megérti az órán az elmondottakat. A bevéséshez szükséges az írott szöveg (ha rendesen van megírva – ami manapság sem minden tankönyvről mondható el). Ha segítünk a gyereknek abban, hogy elsajátítsa a könyvből tanulás technikáját, hamar lesz önálló és hatékony a tanulásban. Olvasd el, hogy megértsd. Aztán húzd alá, ami fontos benne. Aztán próbáld elmondani magadnak.
Mind a három fázisban segíthetünk: elmagyarázzuk, amit nem ért (feltéve, hogy mi értjük, de általános iskolában ez még többnyire megy). Kiemeltetjük a lényeget (kérdésekkel), végül elmondatjuk a saját szavaival. Megtanítjuk az illusztrációk, ábrák értelmes használatára, megtanítjuk, hogy kérdéseket tegyen fel magának, és keresse meg a szövegben a választ. Aki meg meri kérdezni, amit nem ért, nagyot lépett előre az önálló ismeretszerzés, az egész életen át kiható tanulási képesség elsajátítása útján.
A technika: áldás vagy átok?
Ez is, az is. Az Interneten rengeteg olvasnivaló van, szinte nincs olyasmi, ami érdeklődésünkre tarthat számot, és nem olvashatunk róla. De az Interneten olvasáshoz is igen jó olvasási képesség kell. És még valami, ami a nyomtatott szövegnél kevésbé probléma. Ez pedig az, hogy az Interneten könnyű elkalandozni, nehéz visszatalálni az eredeti szöveghez. Az interneten ún. „hipertext” a szövegek többsége, olyan szöveg, amelyben beágyazott szövegek vannak, amelyek rákattintással érhetők el. Bizony nehéz megtanulni a „feladattartást”, azt tudniillik., hogy megmaradjuk az eredeti szövegnél, és végigolvassuk, anélkül, hogy elveszítenénk a fonalat.
Más veszedelemmel fenyeget a mobiltelefon ésszerűtlen használata az olvasás elsajátítása szempontjából. A gyerekek – de olykor a felnőttek is – szívesen élnek a szavak, sőt mondatok rövidítésének lehetőségével. (Nem csoda, hiszen a legtöbb telefonon egy betű elővarázslása több gombnyomást igényel.) Kialakult egy „mobil nyelv”, ami az írásbeli nyelv látszatát kelti, de valójában nem az, mert még a nyelvnek is csak csökött változata. Ha rendszeresen ezt használja valaki, elfelejti (vagy nem tanulja meg rendesen) az anyanyelvét, és csak nagyon korlátozott kommunikációra lesz képes – szóban is, de írásban különösképpen.
Nem szabad elfelejteni: az idő az emberi életben igen korlátozott mennyiségben áll rendelkezésre. Nem mindegy, hogy mivel töltjük. Az elveszett idő pótolhatatlan a tanulásban. Amit Jancsi nem tanult meg, azt János nem tudja – ezt tartja a közmondás, és ez ma is igaz.
Talán lehet mondani bárkire, hogy tud olvasni, aki legalább a nevét ki tudja betűzni. Másrészt viszont senki sem tud úgy olvasni, hogy ne fejlődhetne még, hiszen minden szakma, tudomány megteremti a maga nyelvét, és senki sem érthet mindenhez.
Forrás: koloknet.hu
|