Újévre sok háznál vágtak disznót, gazdagon megajándékozták hát a napkeleti király urakat, kolbásszal és szalonnával. Máshol almát, diót, aszalt szilvát, mézeskalácsot kaptak, hájas tésztát, ánizsos tallért vagy fahéjas csillagot. – Jól kezdődik az év! – vélekedett a harmadik estén Lobosch. – Bár így folytatódna szilveszterig! A másik két felség kimérten bólogatott, és így sóhajtottak: – Felőlünk mehet! A következő éjszakát .a petershaini kovácsműhely szénapadlásán töltötték, és ott esett meg először, hogy Krabat azt a különös álmot látta. Egy rúdon tizenegy varjú ült, és őt nézték. Észrevette, hogy a rúd bal végén egy hely üresen maradt. Aztán valami hangot hallott. Rekedt volt ez a hang, és mintha nagyon messziről jött volna: az ő nevét kiáltotta. Krabat nem mert válaszolni. – Krabat! – hangzott fel másodszor, majd harmadszor is: – Krabat! Azután így folytatta a hang: – Gyere a schwarzkollmi malomba, nem bánod meg! Erre a varjak is felemelkedtek a rúdról, és így károgtak: – Hallgass a Mester szavára, engedelmeskedj neki! Erre aztán felriadt Krabat. „Hogy miket össze nem álmodik az ember!” – gondolta, átfordult a másik oldalára, és újra elaludt. Másnap folytatta útját a pajtásaival, s ha eszébe jutottak a varjak, csak nevetett. De a következő éjszakán megismétlődött az álom. Megint csak nevén szólította a hang, és újfent ezt károgták a varjak: „Engedelmeskedj neki!” S ez már gondolkodóba ejtette. Másnap reggel megkérdezte a szállásadó gazdát, ismer-e valami Schwarzkollmot vagy hasonló nevű falut. A paraszt úgy emlékezett, mintha már hallotta volna a nevet. – Schwarzkollm… – töprengett. – Hát persze, a hoyerswerdai erdőben, a Leippébe vezető út mellett, ott van egy falu, amit így hívnak. Legközelebb Gross-Partwitzban éjszakáztak a háromkirályok. Itt is ugyanazt álmodta Krabat, látta a varjakat, hallotta ugyanazt a hangot, mely mintha nagyon messziről jött volna, akárcsak az első és a második alkalommal. Ekkor elhatározta, hogy engedelmeskedik. Pirkadatkor, amikor a többiek még aludtak, kilopódzott a csűrből. A kapuban találkozott a vízhordó cseléddel. – Add át a fiúknak üdvözletemet – kérte a lányt –, mondd meg nekik, hogy el kellett mennem. Faluról falura kérdezősködve gyalogolt tovább Krabat. A szél hódarát sodort az arcába, minden második-harmadik lépésnél meg kellett állnia, hogy megtörölgesse a szemét. A hoyerswerdai erdőben eltévedt, két teljes órát bolyongott, míg visszatalált a leippei útra. Így aztán csak estefelé érte el célját. Schwarzkollm ugyanolyan volt, mint a többi pusztai falu. Az utca két oldalán hosszú sorban elnyúló házak, csűrök roskadoztak a nagy hó alatt; gőzölögtek a trágyadombok, füstzászlócskák lengedeztek a tetők fölött, elnyújtott tehénbőgés hallatszott. A kacsaúsztatón hangos visongással korcsolyáztak a gyerekek. Krabat hiába nézelődött: semmiféle malmot nem látott. Egy öregember jött felfelé az úton, hátán rőzseköteggel, tőle kérdezősködött. – Nincs a faluban malom – mondta az öreg. – És a szomszédságban? – Hát, ha arra gondolsz… – és hüvelykujjával hátrabökött a válla felett. – Hátul, a koselbruchi lápvidéken, a Fekete-víz partján van egy. De… – Hirtelen elhallgatott, mintha már így is túl sokat mondott volna. Krabat megköszönte az útbaigazítást, és elindult arra, amerre az öreg mutatott. Pár lépés után valaki megrángatta a kabátujját. Megfordult, hát a rőzsés ember volt az. – Mi a baj? – kérdezte Krabat. Az öreg közelebb húzódott, és az arcára kiült aggodalommal mondta: – Figyelmeztetni akarlak, fiam. Kerüld el Koselbruchot és a fekete-vízi malmot. Nem valami barátságos hely… Krabat egy pillanatig tétovázott, aztán faképnél hagyta az öreget, és ment a maga útján, kifelé a faluból. Hamar sötétedett, ügyelnie kellett, le ne tévedjen az ösvényről. Vacogott. Ha visszanézett arra, amerről jött, ott már csak apró fények villantak meg, itt is, amott is. Vajon nem volna-e okosabb megfordulni? – Eh, még mit nem – dörmögte Krabat, és felcsapta a gallérját. – Talán valami pendelyes kölyök volnék? Csak megnézem, az semmibe se kerül. * Krabat tétován botorkált egy darabig az erdőben, végül egy tisztásra ért. Amikor összeszedte a bátorságát, és kilépett a fák közül, a felhők mögül hirtelen előbukkant a hold, és hideg fénybe borította a tájat. Akkor meglátta a malmo. Ott volt az orra előtt, a hóba lapulva, sötéten, fenyegetőn, akár egy hatalmas, gonosz, áldozatra leső állat. „Senki sem kényszerít rá, hogy odamenjek” – gondolta Krabat. Aztán kinevette magát a gyávasága miatt, megerősítette szívét, és továbblépett az erdő árnyékából a szabadba. Bátran haladt a malom felé, majd bekopogott az ajtón. Kopogott egyszer, kopogott kétszer: bent semmi sem mozdult. Kutya se csaholt, lépcső se nyikorgott, kulcscsomó se zörgött – semmi. Krabat harmadszor is kopogtatott, erősen, hogy csak úgy sajgott belé az ujjának bütyke. De a malomból újra csak a csönd felelt. Akkor próbaképp lenyomta a kilincset: az ajtó kinyílt, nem volt bereteszelve. Krabat belépett. Síri csönd és sötétség fogadta. Ám hátul, a folyosó végén valami gyenge fény pislákolt: csupán sejtelmes derengés. „Ahol fény van, ott emberek is vannak” – gondolta Krabat. Karját előrenyújtva tapogatózott tovább. Ahogy haladt előre, meglátott egy ajtót, annak hasadékán szűrődött ki a fény. Kíváncsisága legyőzte félelmét, lábujjhegyen odasurrant a réshez, és bekukucskált. Sötét kamrát látott, melyet egyetlen szál gyertya világított meg. A gyertya vörös volt. A szoba közepét elfoglaló asztalon állt egy koponyán. Az asztal mögött hatalmas termetű, sötét ruhás ember ült, arca sápadt, mintha bemeszelték volna; bal szemét fekete kötés takarta. Előtte az asztalon vastag, leláncolt, bőrkötésű könyv; azt olvasta. Most felemelte fejét, és úgy meredt előre, mintha az ajtón keresztül is látná Krabatot. Pillantása csontja velejéig átjárta a fiút, akinek ettől viszketni és könnyezni kezdett a szeme, a kamra képe elmosódott előtte. Krabat erősen megdörzsölte a szemét, majd hirtelen megdermedt, amikor egy jéghideg kéz nehezedett a vállára. Kabáton, ingen át is áthatott a hidege. Ugyanakkor vend nyelven rekedt hang szólalt meg mögötte: – Nos, hát megjöttél! Krabat összerezzent, ismerte ezt a hangot. Amint megfordult, a kamrában látott emberrel találta magát szemben. A félszeművel. De hogyan került ide? Mert hogy nem az ajtón át, az biztos. Az ember gyertyát tartott a kezében. Némán vizsgálgatta Krabatot, aztán dacosan felszegett állal azt mondta: – Én vagyok itt a Mester. Elszegődhetsz hozzám inasnak, épp szükségem van egyre. Akarod?   - Akarom – hallotta Krabat a tulajdon hangját. Ám ez a hang mégis idegen volt, mintha nem is tőle származna. – És mit akarsz megtanulni? A molnárságot vagy mást is? –kérdezte a Mester. – Mást is – felelte Krabat. Akkor a molnár parolára nyújtotta a balját. – Csapj bele! És abban a pillanatban, amikor kezet szorítottak, a házban tompa dübörgés, morajlás indult meg. Mintha a föld mélyéről jött volna a hang. Ingott a padló, megmozdultak a falak, s a gerendák, oszlopok is megremegtek. Krabat felkiáltott, el akart menekülni: el, csak el innen! De a Mester elállta az útját. – A malom! – kiabálta markából tölcsért formálva. – Lám, újra őröl!