A körhinta az emberi kapcsolatok metaforája. Ha egyedül vagyunk rajta, azért szomorú, ha a többiek ott vannak rajta, és mi nem férünk fel rá, mert még kicsik vagyunk, azért szomorú. Ha tél van, és nem mozdul, azért szomorú. De van egy pillanat, amikor minden vidámmá válik, ha végre a többiekkel együtt én is ott ülök rajta, és együtt forgunk, büszkén, körbe-körbe. Csirka, aki Fazék névre hallgat kicsi még, és talán ügyetlenebb is a többieknél (a jól ismert rút kiskacsa effektus), csak vágyakozik és vágyakozik, hogy végre egyszer felülhessen a körhintára. De nem tud. És lesz egy barátja, Felicián, a harmona, aki övéit odahagyja a barátságáért, csirka támasza lesz, vigyáz rá, megakadályozza, hogy télen megfagyjon, sőt, még a körhintára is felsegítené... Ha csirka igazán akarná... Aztán majd jön a tavasz, és minden megváltozik... De még előtte a barátság kialakul, a barátság erősödik, a barátság megváltoztatja az időt és a teret. Ahogy a borítón olvashatjuk, "születésnapi ajándékul Fazék megkapja Feliciántól az égbolton ragyogó csillagokat és a világmindenség minden idejét." És valami egészen mást is megtapasztal Fazék: "Tudod, mi van? - kérdezte Fazék egy reggelen, miután az éjjeli fagy jégfedéllé dermesztette a hómezőket. Felicián és Fazék egész délelőtt hókereteket faragtak, hogy új ablakok legyenek a kunyhójukon. - Én nem tudok repülni. Ezért nem ülhettem fel a körhintára. Ezért nem mentem el a többiekkel délre. Nem a körhinta miatt maradtam. Butaság az egész tákolmány - mondta Fazék" Mint a szerelemben, amikor egyik pillanatról a másikra addigi érzelmeink összpontosulnak, és egy egészen más, új alanyra helyeződnek át. Előző érzéseink máris hazugnak, semmisnek vagy éppen kicsinyesnek tűnnek. A körhintából Felicián lett. S Feliciánból körhinta. Az önreflexióból őszinteség, az őszinteségből pedig vallomás. A körhinta útja visszatér mindig önnönmagába, a barátság, ami fűződik a meseregény oldalain, bármilyen erősnek bizonyul is, a saját fajtársakhoz való húzódást, úgymond a vér szavát (és szagát) nem képes felülírni. És talán nem is arra hivatott, hiszen csak egy tárgy, csak egy eszköz. Csak egy metafora. A megnyugtató búcsú nem halálos, csak kicsit sírósan fájdalmas. Amikor az ember elveszít valakit, abban mindig van egy kis gyász, és Parvela könyvében "gyönyörűen" gyászolják meg a szereplők elválásukat. "Fazék most értette meg. Harmonák a magasban. Mennek fészket rakni. A fiúharmonák lányharmonákkal találkoznak. Felicián Fazékkal maradt télire, de most nyáron elmegy. Nem állhat ellen a többi harmona hívásának. Akik olyanok, mint ő." A körhinta jelenti az időt. A reggeltől estiget, az évszakok váltakozásait, ahogy mindig visszatér a kezdethez minden, mindig ugyanazt a kört járja végig minden (s mindenki). De mégis ki lehet szakadni az egyformaságból, hiszen ez történik a két kismadárral is. Felicián nem megy el társaival csirka miatt, aki a körhinta miatt nem megy el társaival. (Persze később kiderül, ahogy láthattátok a fenti idézetből, valójában csirka azért sem indul útnak, mert nem tud repülni.) De Felicián -és ez azonnal kiderül- a barátság miatt nem indul útnak. Mert bár rabjai vagyunk az időnek, időnként mégis találunk rést, kibújunk az előre meghatározott szerepből, a léten és időn túlra, ahol jöhet a szubjektív idő, amit igazán csak a gyerekek látnak és élnek meg tisztán... "A többieknek csak nem volt se híre, sem hamva, de Fazék tudott ám várni. Még egy kicsit. Egy másodpercet, aztán még egyet. A másodpercnyi várakozás elég rövid. Egy perc alatt már kicsit bele lehet unni. Egy óra alatt már az összes fát meg lehet számolni, kétszer is. Egy nap alatt a remény feléled, és ki is alszik, amikor a felhők elvándorolnak a nap előtt. Egy hét alatt megint nősz egy icipicit, aztán egy hónap alatt egy picit többet. Egy évbe a kicsik egész élete belefér." És aztán egy kis idő múlva: "A közelgő nyár betette zöld tappancsát Felicián és Fazék közé. Fazék eddig azt gondolta, hogy majd együtt töltik a nyarat. Többé soha nem kell majd egyedül ücsörögnie a kövön, miközben a többiek mulatoznak a körhintán. Ez a nyár más lesz, mivel most van barátja. De nem így történt. Az előző éjszakán első alkalommal aludtak külön helyen. " A természet, a megszokás törvényein képes elhatalmasodni az érzelem, hogy ideig-óráig felülírjon történelmet, elemi erőket, szokásokat és így tovább. Hogy aztán a különleges megélése után újult erővel, de már valami egészen más tapasztalati tartammal vethessük bele magunkat a megszokottba. A pszichológusok a megélt szenvedésekre sosem mondják, hogy kár volt. És Parvela nem csak a barátság (még egyszer mondanám egy kicsit a szerelem szót is, mert néha annyira olyan) szép oldalát, hanem árnyoldalait is megmutatja. A vágyakozás valaki más után, és ezáltal megrendülés a barátban, a hűség és hűtlenség, az önző és kicsinyes érzelmek, vagy éppen az unalom. Ha jobban meggondoljuk, a barátságnak sosem szakad igazán vége, ha az együtt töltött időt nézzük és annak emlékfoszlányait, az mindig a miénk. A körhinta azonban csak forog tovább, és előbb vagy utóbb mindenki felül az eredendően neki szánt helyre. Addig is megtapasztalhatjuk, az időnek hányféle aspektusa van, akárcsak a körhintának, és hányféle jelentése van egy ölelésnek, egy fejbiccentésnek, egy nézésnek, egy mondatnak, vagy éppen egy ki nem mondott gondolatnak. És Timo Parvela segít körüljárni ezeket az aspektusokat, arra buzdít, hogy merjük őket megérteni, a miénket és a másikét, sőt, még tovább mennék, merjük őket megélni is... Szekeres Niki