Finy Petra (többek között a Gréta garbója, a Lámpalány meséi, A Tesó-ügy és az Azurro szerzője) és Herbszt László (reklámtervező grafikus) közös munkája (A csodálatos szemüveg) sok szempontból nagyon jól reflektál a kritika azon óhajára, hogy készüljenek olyan könyvek, amelyek arról a világról szólnak, melyben a mai gyerekek élnek, és azokkal a kérdésekkel foglalkozzanak, amelyek a meseolvasó, mesehallgató gyermeket is nyugtalanítják – hogy legalább néhány miértre választ kapjon. A kalandok fő helyszíne a nagyváros (sőt a főváros, hiszen a helyszínek mindegyike megtalálható Budapesten) a maga kanyargós utcáival, görbe hídjaival, galambos tereivel, lármás villamosával. Azzal, hogy minden helyszín és minden szereplő jelzőt kap, élettel telik meg a történet, látható, hallható, érzékelhető lesz. Hősünk csak egy rövid kirándulás erejéig hagyja el ezt a színt, amikor a Balatonhoz látogat. Az, hogy ennyire reális, bejárható, tapasztalható színtereken zajlik az esemény, még közelebb hozhatja a könyvélményt azokhoz az olvasókhoz, akik a fővárosban élnek vagy már jártak ott. De vajon azok számára is befogadható a történet, akik még sosem jártak Budapesten vagy a Balatonnál? Úgy gondolom, igen, mert A csodálatos szemüveg több képes országkalauznál – az egyes helyszínek csupán hívóképek, ugródeszkák, segítségükkel kel szárnyra a fantázia, alakul át a megszokott hétköznapi különleges fantáziavilággá.   A kicsi Kovács Áron ízig-vérig városi gyerek (20-25 évvel ezelőtt bizonyára kulcsos gyereknek hívták volna), aki piros, pörgős gördeszkájával beszáguldja az egész várost, szinte levakarni sem lehet róla: nagyfiúnak érzi magát, a deszkán állva majdnem akkora, mint egy felnőtt – fele. Pedig még csak óvodás, „felszerelve” korosztályának minden félelmével és örömével, játékos kalandvágyával és határtalan fantáziájával. Mindenhol kalandot keres, birtokolni, felfedezni akarja az ismeretlent.   Ötéves korában aztán kap egy szemüveget, és ettől kezdve minden megváltozik. Egészen fiatal felnőtt koráig kísérője lesz a szemüveg, amiről hamarosan kiderül, hogy nemcsak praktikus (megvéd például a felfröccsenő sártól és a kifröccsenő nyáltól), hanem csodálatos is: képes arra, hogy viselőjének egy csodákkal teli mesevilágot mutasson. Miért kell szemüveget viselnem? Kérdezhetné a kicsi Kovács Áron, de nem kérdezi, mert rájön magától: szemüveggel jobban lehet látni a világot, csodálatos szemüveggel még jobban – az is láthatóvá válik, amit mások, például a nem szemüvegesek nem láthatnak. A látásnak, láttatásnak több rétege van a történetben. A morgós Mira nagynéni is szemüveges, az ő szemüvege azonban nem mesévé, hanem borzalommá változtatja a világot. Áron nagylelkűen megmutatja neki, hogy a világot más szemüveggel is lehet nézni, s miután a nagynéni megpillantja a kicsi Kovács Áron szem(üveg)én keresztül a mesevilágot, rögtön elhajítja régi szemüvegét, újat vesz, s a morgósból merengő Mira nagynénivé változik.   Finy Petra szövegvarázslata képes elhitetni az olvasóval, hogy a kicsi Kovács Áronnak szemüvege van – pedig nincs is. Az ötéves kora óta viselt csodálatos szemüveg nem más, mint a gyermeki világlátás, szemléletmód. Tudjuk, a gyerekek másként látják a világot, az ötévesek egészen vad dolgokat képzelnek bele. A valóság és a fantázia határai elmosódnak, minden megtelik élettel. Aztán elmúlik az óvodáskor, majd az iskoláskor is. A kicsi Kovács Áronból nagy Kovács Áron lesz, komoly fiatalember, akinek már nincs szemüvege: „… megerősödött a szeme. A mesék helyett már komolyabb dolgok foglalkoztatták: a pénz és a szerelem.” Mintha A kis herceg első oldalait olvasnánk – felnőve sokszor elfelejtjük milyen csodálatos is volt a gyermekkor. A nagy Kovács Áron szerencsés, mert gyermeke születik, aki aztán egy szép napon szemüveget kap, amin keresztül elkezdi felfedezni az őt körülvevő mesés világot. Szerencsés Áron apuka, mert lesz, aki emlékeztesse a gyermekkorára, akiért érdemes előbányászni a kacatok közül a csodálatos szemüveget. Herbszt Lászlónak köszönhetjük, hogy elénk varázsolta azt a mesevilágot, amit a kicsi Kovács Áron látott. Jól ismert helyszínek mutatják meg új arcukat (valószínűleg már sosem fogok úgy átmenni az Alagúton, hogy ne egy óriás szájának gondoljam). A grafikus elemében van, örömét leli a perspektívák játékában, hol alulról, hol fentről, hol közelről, hol távolról mutatja meg a világot és mindazt, ami mögötte van – a fantázia lenyűgöző birodalmát. Pompor Zoltán Forrás: prae.hu