Kövér Lajos aranykeze
Lovász Andrea 2016.07.14. 00:01
Írta: Lackfi János, illusztrálta: Molnár Jacqueline. Móra Könyvkiadó, 2008., 192 oldal
Két éve azt írtam az első Kövér Lajos-könyvről (Kövér Lajos színre lép, 2007), hogy a szövegében „képzavar ide vagy oda, jólesően lehet lubickolni". Nos, a képzavar részben feloldódik, ugyanis e második résznek a víz a központi motívuma, a főhős és barátai pedig annak többféle formájában, szó szerint és képletesen is elég sokat lubickolnak. Hogy mást ne mondjak, lebegnek. Tehát: a címszereplő behemót, de kedves óriás, barátaival most a kenusok nyári edzőtáborába szegődik.
Furmányos módon ennek helyszíne az a Kerecsend, melynek címerpajzsos tégláját éppen az első oldalakon építik be Lajosék a (szintén „elsőkötetes" örökbe fogadott) fehér ló, Rudi istállójába. A címerben szerepel egy sellő meg egy vízimalom is, a sporttáborban pedig Lajos megtanul úszni, kiment a vízből egy kiskutyát, de mielőtt még végképp vízi emberré válhatna, egy betörés miatt haza kell utazniuk. Innentől kezdve kicsit olyan a könyv, mint az Emil és a detektívek: mindenki összefog és sikerül, és „minden jó, ha vége". Majd a sellő is összejön, Sellei Zsófia vízilabdázó személyében: lebegni legjobban az ő tekintetében szeretett főhősünk.
|
Kövér Lajos története ugyan kissé nehézkesen lendül be, de a mesélés, a mondatgörgetések, viccesen anekdotizáló vagy éppen ismeretterjesztő kitérők, szóorgiák, szólásmagyarázatok, halmozások, fokozások, hasonlatok, széles spektrumú nyelvi regisztereken megszólaló szövegtöredékek és -törmelékek, versbetétek (!) az első oldaltól mesteri megkomponáltságban írják a könyvet.
Kövér Lajos aranykeze az első fejezetcímben megnyitott (aranykezű = ügyes kezű) és a zárómondattal kiteljesedett (aranykezű = a kezében, kezén aranyat viselő) szó- és szituációs játéknak megfelelően kettős olvasatú. Az intellektuálisabb igényű olvasat szerint a fikció folyamatos szövegszintű megerősítése mellett a szavak szintjén a dikció zsonglőrszintű hajlítása önmagában példaértékű. Másfelől a cselekménybonyolítás, a rejtélyek adagolása teszi igazán különlegessé a történetet - még a motiválatlan és túlságosan hirtelen bekövetkező végkifejlet ellenére is (de ez inkább a következő kötet felvezetőjeként olvasandó).
A regény két szintje közötti átjátszást a mesélés ritmusát több helyen is megtörő lírai(bb) részek teremtik meg. A gyermektelen, így jobb híján kis bábukat gyártó feleség tragédiája, a szerelmi szál alig észrevehető beszivárgása, a főhős ismétlődően katartikus röpdösése vagy az éjjeliőr hortyogásából kikerekített mítoszi dimenziójú látomás a világvégéről olyan mozzanatai a regénynek, amelyek a nyugodt, reflektálatlan, hömpölygő, a mese fő irányától ráérősen elkalandozó mesemondói hagyományokat idézik. E szövegrészekben a mesélés régi-új útja mutatkozik meg, ahol nemcsak a szövegben való gyönyörködtetés és a történet alakításának zsenialitása fonódik egybe, hanem játékos komédia és tragédia egyensúlya is megvalósul.
A víz filozófiájára visszatérve - mely azért igen tanulságosan explicit módon is motiválva van, ti. „SOLVS PER AQVA" - meg az elkövetkezendő Kövér Lajos-opusok irányába előremutatva, elmondható, hogy: „mindenesetre az élet útjai, és bár kétszer ugyanabba a folyóba, de nem felejtjük, mindig visszahoz, aki a szívében megőriz, hálával tekintve".
Lovász Andrea
Forrás: Élet és Irodalom
|
|