Mese, mese, mátka... Mese, mese mátka, pillangós madárka, volt egyszer egy király Nekeresd országban. Egyszer volt, hol nem volt, Hetedhét országon/ az Óperenciás-tengeren/, az Üveghegyen innen és túl, volt egyszer egy öreg király, s annak három fia/ lánya, volt egyszer egy szegény ember és szegény asszony, akiknek nem volt gyermekük.   Valahogy így kezdődnek a mesék. A mesék, melyek jó esetben mindannyiunk számára ismerősek, gyerekkorunk meghatározó élményeiként. A felnövekedés, a felnőttség általában a mesék idejének elmúlását jelentik az életünkben. Gyerekeink megszületésével aztán talán újra előszedjük őket, újra királyfiakká, királylányokká, szegénylegényekké leszünk velük együtt, megmártózva a meghatározhatatlan helyen létező minden lehetséges birodalmának erejében, s aztán megint elfelejtjük őket, amikor ők iskolások lesznek. Az élet, az itt és most realitása, a ránk váró mindennapi feladatok, önmagunk erejének, és erőtlenségeinek megtapasztalása, a kudarcaink, a boldogság keresése és nem találása mind azt mondja nekünk, hogy a legokosabb, amit tehetünk, ha túllépünk a meséken. A kérdés pusztán annyi: vajon jól gondoljuk-e?

 

A kérdés pusztán annyi: vajon valóban annyi az élet, amit megtapasztalunk belőle? Vajon valóban azok vagyunk lényegünket tekintve, akinek mondanak minket, amit megtapasztalunk magunkból? Vajon szerencsétlen flótások vagyunk, akik bárhogy igyekeznek, mégsem képesek beteljesíteni vágyaikat, így keserűen, jó konformista módjára a minimumra tekerik az élet lángját, vagy ott van mindegyikünkben maga Szerencsés János (vagy Özséb), aki bár hosszú út és kemény próbák után, de megérkezik oda, aminek megtalálására elindult? Vajon mi az illúzió? Az itt és most, a tér és idő meghatározottsága, vagy az időtlenség, a határtalanság, a végtelenség? Vajon segíthetnének-e minket a mesék a gyermekkor után is, lehetnek-e élethossziglan szövetségeseink a vágyak az álmok, a saját életünk beteljesítésében? Vajon boldogabbá írhatnánk-e életünket velük?   Azt hiszem, igen. Akik pedig „professzionális szinten” foglalkoznak a mesékkel, terápiás keretek közötti valóságos gyógyulásokat elérve, biztosan állítják az igen valóságát. Laikusként annak járok utána ebben az írásban, hogy mi lehet ennek a titka. Mi által, miben és hogyan tudnak segíteni bennünket? Hogyan kerülhetünk újra a mesék világába, hogy találhatjuk meg főhőseiben saját magunkat, miért jó ez nekünk? Mese, mese mátka, pillangós madárka, volt egyszer egy király Nekeresd országban. Egyszer volt, hol nem volt, Hetedhét országon/, az Óperenciás tengeren/, az Üveghegyen innen és túl, volt egyszer egy öreg király, s annak három fia/ lánya, volt egyszer egy szegény ember és egy szegény asszony, akiknek nem volt gyermekük. Valahogy így kezdődnek a mesék. Már az első mondattal megtörténik valami, ami máshol, másfajta irodalmi műfajban csak ritkán, vagy egyáltalán nem. Az, hogy egyetlen mondattal végtelen sebességű utazásba kezdünk, s egyik pillanatról a másikra megérkezünk valahová, ami földrajzilag meghatározhatatlan, térképen nem található, nem létezik, ám mégis lehet, mégis van. A mégis lehet birodalmába érkezünk a képzelet, a fantázia járművén, s megérkezve minden ismerős: az ország, a város, a hely, az emberek, s maga a helyzet is, az alapszituáció, amibe épp belecsöppentünk.   Különös varázsa a meséknek, hogy megfelelő választás esetén azonnal rátalálunk magunkra a főhős szerepében. Nemigen létezett még a földön olyan mesemondó, hallgató, vagy író, aki más szerepet öltött volna magára. Valószínűleg nem véletlen ez: legbelül mindannyian reméljük, hisszük, tudjuk, hogy nem átlagos képességű, szürke, tucatemberek vagyunk, bennünk van a hős, az élet lehető legteljesebb megéléshez szükséges minden készségével, képességével. A hős azonban alszik, vagy legalábbis édesdeden szunyókál bennünk a „valós életben”. Néhányunkban mindvégig. A „valós életben” valahogy vakok és süketek vagyunk meglátni és meghallani az élet adta lehetőséget, no meg a szívünk hangját, ami pedig képes lenne vezetni bennünket. Ha meglátjuk és meghalljuk, megriadunk, meghátrálunk. Nehéz a biztosat kockáztatni a bizonytalanért. Még akkor is, ha a biztos nem boldogít, ha tudjuk, hogy milyen kevés.   A mesékben nincs hezitáló hős. Csak olyan főszereplőkkel találkozunk, akik egy helyzetben ráismernek a saját helyzetükre, s benne a feladatra, ami épp előttük áll, aminek megvalósítása nélkül megreked az élet, pont ott, ahol most tart. A saját érdekük elindulni, és el is indulnak, mert nincs más útja és lehetősége a világra született embernek, mint hogy észrevegye, és mindig megtegye épp azt a lépést, ami előtte áll. Így „fejlődik” az ember, érik a lélek, lehet „kerekké” az élet. Jung szerint az emberré válás útja az individualizáció útja. S ez épp az előttünk álló, az aktuális életszakaszunkban ránk váró feladat lehetőség szerinti megoldását jelenti. A feladat mindig más. Egyik után jön a másik, valahogy egymásra épülnek. Más mesében találja meg magát a 2-3, 3-6, 7 éves gyerek, másban a tinédzser, a fiatal felnőtt, a felnőtt, a középkorú, az idős ember.   Magunktól nem könnyű eligazodnunk a mesék végtelen birodalmában. Szülőként azonban segítségünkre lesznek, vannak a gyerekeink, akik mesehallgatóként mindig határozottan tudják, és ki is nyilvánítják, hogy melyik mesét szeretnék meghallgatni. Semmit nem tudtam a mesékről, amikor lányaim kicsik voltak. Csak meséltem. Azt a szokást alakítottuk ki, hogy minden este hármat mesélek, egyet az egyik, egyet a másik lányom választ, egyet meg én. Ekkor figyeltem meg, hogy időről-időre ugyanazt a mesét kérik, napokon, heteken át, és mindig ugyanolyan elégedettséggel és kíváncsisággal hallgatták, mintha akkor hallották volna először. Akkor még nem tudtam, miért, de engedtem ennek. Akkor még azt sem tudtam, hogy teljesen felesleges volt a „saját” mesém elmondása, mert ennek befogadására nem voltak nyitva az ő kapuik. Akkor még semmit nem tudtam Rudolf Steinerről, és a Waldorf pedagógiáról sem, ami ugyan nem széles körben elfogadott, néhány észrevétele mégis megszívlelendő. Többek között például az, hogy felnőttként úgy tudunk a gyerekek, a gyerekeink segítségére lenni, ha figyelemmel vagyunk rájuk és a megjelenő igényeikre. Nem lehet rájuk aggatni, beléjük tömködni azt, amire még nem nyitottak. Amire szükségük van, azt mindig kifejezik. Felnőttként a „saját mesénket” egy meseterápiás vezető vagy a mesékkel foglalkozó szakirodalom segít megtalálni.  Természetesen van más út is aktuális feladatunk, az életfeladatunk felismerésére, meglátására, a véghezvitel segítésére: a mese egy lehetséges út a sok közül – működő és járható. Más segítő utak általában nagy hangsúlyt tesznek a megszületés körülményeire, a gyerekkorra. Meglátásom szerint a mesékben nem ez a fontos. Aki a világra született, az él, elindult saját élete útján. Mindegy, hogy hová születtünk, mit kaptunk. Mindez nem predestinál bennünket. Mindez csak a batyunkat tölti meg, amivel elindulunk. Teher és lehetőség – aszerint, ahogy élni tudunk vele. A mesék mintha azt sugallnák: minden lehetséges. Az élet átírható. Épp úgy, ahogy arra vágyunk. Ahogy lelkünk mélyén hinni merjük. Forrás: parokia.hu