A történetben összefonódik Dór, Victor Delamonte és Sarah Lemon története, akik akár valós személyek is lehetnének. A könyv szerkezete és felépítése kissé szokatlan, furcsa kis fejezetekre van osztva, egyes sorok ki vannak emelve, amit zavarónak találtam. Az első száz oldalon nagyon lassan halad a cselekmény és nem is igazán érteni, hova akar az író kilyukadni. Van benne egy-két fölösleges rész, ezért novellaként lehet, hogy jobban megállta volna a helyét, hatásosabb és megragadóbb lenne a könyv. Az utolsó harminc oldalon érnek csak össze a szálak és válik láthatóvá a könyv megírásának oka. Mennyire átok és mennyire áldás, hogy elkezdtük számolni az időt? Ketrecbe zártuk, mint egy vadállatot és próbáljuk uralni és megszelídíteni. De aztán rájövünk, hogy hiába üldözzük vagy menekülünk előle, sorsunk elkerülhetetlen, az óra kegyetlenül ketyeg tovább. Tehetetlenül nézzük, ahogy Isten és ember találmánya állandó üldözötté és nyughatatlanná tesz minket. Mindannyiunk ideje véges, méghozzá okkal, és talán ez a könyv legfőbb mondanivalója. A mindennapi teendőink során, a pénz és a gazdagság üldözése közben gyakran elfelejtkezünk az időről, és a becses másodperceket minden nap áruba bocsátjuk, akár egy piaci kofa, és néha bizony rossz üzletet kötünk. Döntések, melyeket mindannyiunknak meg kell hoznia, és amelyek oly sok ember életére vannak hatással. Mitch Albom könyve kiragad minket a mókuskerékből, és egy kis ablakot kínál arra az életre, amit akkor élhetnénk, ha nem az időre koncentrálnánk állandóan. Az ablak azonban hamar bezáródik, és mi visszatérünk megszokott életünkbe, mintha mi sem történt volna. Az Idő Ura később sem lesz az az olvasmány, amit izgatottan lekapunk a könyvespolcról, inkább ami kiszakít a kényelmes életünkből és rákényszerít arra, hogy átgondoljuk annak értékét. Mainstream Kritikai Portál