Pedig ezen filmekben − mint az Egy magyar nábob, a Kárpáthy Zoltán, az Egri csillagok vagy éppen a Fekete gyémántok −, nagyszerű, korszakos jelentőségű színészek játszottak a rendező mellett. Közülük feltétlenül meg kell említenünk Bessenyei Ferencet, Latinovits Zoltánt, Ruttkay Évát, Márkus Lászlót, Darvas Ivánt, Major Tamást, Sulyok Máriát, Básti Lajost, Tordai Terit, Agárdi Gábort, Sinkovits Imrét, Kovács Istvánt, Venczel Verát vagy Bárdy Györgyöt, és a névsor még mindig erősen hiányos. Ezek a kiváló művészek a magyar színház- és kultúrtörténet egy nagy korszakát képviselik, a filmek pedig ma is mind bevonhatók volnának az irodalmi nevelésbe, sőt a film titkairól is beszélhetnénk velük kapcsolatban. S hol vannak még a nagyszerű rádiójátékok és a kifejezetten televízió számára készült filmek, mint A helység kalapácsa, A koppányi aga testamentuma, Az ember tragédiája, a Tündér Lala vagy az Abigél.[21](Az utóbbi kettőt Zsurzs Éva rendezte). És szívem szerint idesorolnám az Örkény István Tóték című kisregényéből készült Fábry Zoltán rendezte Isten hozta, őrnagy úr című filmet.[22]És jót tenne gyerekeinknek az is, ha még 18 éves koruk előtt találkoznának Kovács András alkotásával, a Cseres Tibor regényéből készült Hideg Napok című filmmel (benne ismét parádés alakítást nyújtanak a színészek).[23]   Mielőtt belebonyolódnék abba a máig lezáratlan vitába, amely egy új, iskolai tantervekben megjelenő kánon műveltségi anyagára vonatkozna − beleértve az átírjuk/ne írjuk át az eredeti szöveget modernebbre vitát is −, szeretnék áttérni bizonyos konkrétumokra; először is a hét éven aluliaknak szánt irodalom kérdésére. Itt elméletileg könnyebb a helyzet, ugyanis az óvodai nevelés programja ebben a tekintetben annyira semmitmondó, hogy gyakorlatilag bármit megtehetünk/megtehetnénk.[24]   Azért is jobb a helyzet, mert az ötvenes évek elején (a hatalom akarata ellenére) megszületett új gyermekirodalom legfőbb értéke az esztétikai érték, a minőség lett, azaz pontosan beleillik a jelenről való elképzelésünkbe. Pósa Lajos és Sebők Zsigmond helyére Weöres Sándor, Nemes Nagy Ágnes, Tamkó Sirató Károly, Zelk Zoltán, Szabó Magda (a névsort folytathatnám), egyszóval az igazi irodalom került, s ez lassan beszivárgott a kisgyerekek családi és intézményes nevelésébe is. Annál is inkább, mert az évtized közepén a hatalom is elfogadta ezt a születő új kánont (a Bóbita[25] például átlag kétévente százezres példányszámban jelent meg, és el is fogyott, mint ahogy olcsón és nagy példányszámokkal jelentek meg az új kánon többi szereplőjének gyermekirodalmi művei is.) Lassan ezek a művek feltűntek az alsó tagozatos olvasókönyvekben is, de ott máig nem váltak uralkodóvá.   A népmese folyamatosan jelen volt, mindössze annyi változtatás történt, hogy Benedek Elek és Arany László gyűjteményeinek helyét átmenetileg az Illyés Gyula szerkesztette Hetvenhét magyar népmese foglalta el, s az Ezeregy éjszaka meséinek, valamint a Grimm-mesék Benedek Elektől származó szövegeinek helyét új átdolgozások (pl. Rónay György egyébként szintén kiváló munkái) vették át. Jelentős kezdeményezés volt a Népek meséi sorozat is.   Ez a kedvező helyzet összefüggött azzal, hogy a Móra Ferenc nevét felvett Ifjúsági Könyvkiadó évtizedeken át művészi értékük alapján válogatta meg a kiadásra szánt műveket. Engedtessék meg, hogy kiemeljem ezzel kapcsolatban Kormos István és Bálint Ágnes szerkesztők elévülhetetlen érdemeit. Igaz, a hivatalos kultúrpolitika viszonylag bőkezűen, s nagy autonómiát biztosítva támogatta a kiadó munkáját.   A kánon megerősítésében jelentős szerepet töltött be a hatvanas-hetvenes évektől kezdődően a Magyar Rádió és a Magyar Televízió. Ezek a viszonylag fiatal, korszerű médiák szinte a teljes lakosságot elérték, s tudatosan igyekeztek a legértékesebb műveket közvetíteni. A rádió esti meséiben a népmeséké volt a főszerep, de nagyszerű hangjátékok is készültek a gyerekek számára (pl. Török Sándor Kököjszi és Bobojsza vagy később pl. Lázár Ervin A Négyszögletű Kerek Erdő című meseregényéből). A televízióban az 1957-es kezdéstől a már említett Bálint Ágnes vezette a gyermekműsorok szerkesztőségét, keze alól kerültek ki a felolvasós esti mesék után már valóban televíziós műsorrá vált programnak azok a máig népszerű, napjainkra több generációt kiszolgált nagyszerű darabjai (mint pl. a Mi újság a Futrinka utcában? a Mazsola és Tádé, a Frakk, a macskák réme, a Varjúdombi mesék, a Pom Pom meséi, a Vízipók- csodapók, a Süsü, a sárkány stb.) Ezek mai és további sikerét csak az avuló technika korlátozza. Mind irodalmi anyagukat (a szerzők közt Bálint Ágnestől Csukás Istvánon, Tarbay Edén át Lázár Ervinig sok az ismert kiválóság), mind a megjelenítés képi oldalát tekintve sokféle és értékes művészi munka született.[26]Végezetül hadd kerüljön ide még két nagyszerű razfilm, melyeket Dargay Attila rendezett: az egyik Jókai Mór (Cigánybáró), a másik Fekete István (Vuk) című regényének alapos átírásával-átalakításával készült. Ez a Szaffi és a Vuk. Ezeknél a rajzfilmeknél[27]is kiváló színészek kölcsönözték a mesefigurák hangját. Továbbá meg kell említenünk a Kecskeméti rajzfilmstúdió két nagysikerű sorozatát, a Jankovics Marcell rendezte, Szabó Gyula hangján megszólaló Magyar népmeséket és az Ujváry László által jegyzett Mesék Mátyás királyrólt, melyek szintén a Magyar televízió számára készültek. S ha már Jankovics Marcell szóba került, feltétlen említeni kell iskolát teremtő János vitéz című rajzfilmjét is. Szintén jelentős hatása volt néhány előadóművésznek (pl. Halász Juditnak, Levente Péternek vagy a Kaláka Együttesnek, s a tőlük kedvet kapó többi dalszerző-énekesnek), akik részben a televízióhoz kapcsolódva, részben élő fellépésekkel, illetve lemezfelvételekkel tovább népszerűsítették a kialakult kánont. Ugyanakkor a könyvkiadás is élt a lehetőséggel: számos könyv vagy könyvsorozat lett a rajzfilm-sorozatokból (pl. Mazsola, Pom-Pom, Süsü, a sárkány stb.). Ennek a rendszerváltás előtt született nagyszerű anyagnak zöme ma is elérhető (vagy elérhető volna). Más kérdés, hogy a már idézett óvodai nevelés programja a tárgyi feltételek között nemhogy videó- vagy dvd-lejátszót, projektort, de még a diavetítőt sem említi, sőt a könyvről mint alapvető eszközről is megfeledkezik. A rendszerváltás után a korábban kiépült rendszer összeomlott, a televíziós ajánlatot, a könyvkínálatot elöntötte az igénytelen, olcsó szemét. A magas jogdíjak is arra ösztönözték a kiadókat, hogy lehetőleg 70 évnél régebbi szövegek újrakiadásával próbálkozzanak, vagy jogséró módon, hivatkozás nélkül „emeljék el” a szövegeket. Ez egyszerűen lehetetlenné tette a hetvenes-nyolcvanas évekre megmerevedett korábbi gyermekirodalmi kánon felfrissülését, felfrissítését. Miközben a gyermekirodalomban teljesen új, értékes generációk jelentkeztek, könyveik − a szerény reklám, alacsony példányszám miatt − alig jutottak, jutnak el a remélt befogadókig. A helyzetet jól mutatja, hogy a már említett felsőoktatási jegyzetünk mellé tervezett szöveggyűjtemény kiadását a Nemzedékek Tudása Kiadó nem merte vállalni (miután a szerzői jogi törvény változtatása megszüntette a művek oktatási célú ingyenes közlésének lehetőségét); csak a jogdíjak összege meghaladta volna az egymillió Ft-ot. Aztán a kiadó is megszűnt, jogutódja[28]pedig még csak nem is érdeklődött a készre szerkesztett (elméletileg azóta is náluk kiadásra váró) anyag iránt. Ez a gyűjtemény a már bevált szerzők és kiadványok mellett a gyermekirodalomban még igazán be nem fogadott nagyszerű neveket és műveket is ajánlana sok mással együtt a leendő és már „működő” pedagógusoknak, szülőknek.[29] Az sem véletlen, hogy ezzel a szöveggyűjteménnyel elsősorban a 7–8 év alatti gyermekkorosztályt, illetve az őket nevelő szülőket és pedagógusokat céloztam meg. Nekik szóló, értékközpontú szöveggyűjtemény utoljára a nyolcvanas években jelent meg, s ma már az sem kapható sehol. Pedig meggyőződésem, hogy a mai oktatás/nevelés kitörési pontja éppen a bölcsődés-óvodás korosztály nevelése, hiszen itt alapozódik meg a személyiség erkölcsi-érzelmi viszonyrendszere, ekkor válhat a gyermekek természetes tulajdonságává az empátia, a tolerancia, az együttműködés képessége, ekkor formálódik szokás- és magatartásrendszerük, viszonyuk a környező világhoz (benne az emberrel és a természettel), ekkor épül ki kapcsolatuk a művészettel, az irodalommal. A szöveggyűjtemény válogatása persze nyilván önkényes, egyébként is csak verses szövegeket tartalmaz. De érdemes volna minél többet a családi, óvodai-iskolai hétköznapokba beemelni közülük. Mellette természetesen szükség volna állami támogatással olcsóvá és így is elérhetővé tett igényes magyar népmesegyűjteményekre (elsősorban a Benedek Elek, Arany László, Illyés Gyula közzétette szövegekkel). Emellett csatlakozhatnának a megint csak igényes fordítók/átdolgozók közzétette szöveggel a Grimm-mesék, az Ezeregy éjszaka legszebb meséi, valamint az európai népek meséi. Az alapot itt is Benedek Elek munkássága nyújthatná. Persze sok értékes kiadvány ma is elérhető, csakhogy a könyv drága, már-már luxuscikké vált, így sem a szülők, sem a pedagógusok nem engedhetik meg maguknak, hogy bátran kockáztassanak. Maradnak tehát a „régi, jól bevált” ötven-hatvan évvel ezelőtti kánon preferált művei (vagy azoknak hamis utánzatai.)   Az iskolai irodalomoktatással még nagyobb gondok vannak. Részben persze hasonló okokból (az új olvasókönyv irodalmi szövegei zömmel óvodai versek, mesék), szintén lehetőleg 70 évnél régebbi szerzőktől, korábbi könyvekből koncepciótlanul átvéve. De ebben az esetben a nagyobb baj éppen a tradíció és a kényszerű újítás már említett keveredéséből adódik. Ennek az irodalmi kánonnak az alapja még mindig a XX. század elején kialakult (többek között megint csak Benedek Elek nevéhez is köthető) későromantikus irodalomfelfogás: egy klasszikusokkal bővített romantikus nemzeti kánon, középpontjában a Zrínyi – Csokonai – Berzsenyi – Katona – Kölcsey–Vörösmarty – Petőfi –Arany vonulattal. Ez bővült aztán az idők múlásával Móriczcal, Adyval, József Attilával, később Radnótival, majd a Nyugat szerzőivel, és így tovább. A szerzők és művek száma egyre nőtt, az óraszám közben folyamatosan csökkent (előbb a görög és a latin tűnt el, a maga műveltséganyagát az irodalom és a történelem tantárgyra örökítve, aztán az irodalom is kezdett háttérbe szorulni a természettudományos tárgyak javára).   S hiába igaz, hogy a különböző korok befogadói a remekművekkel újra más és más módon volnának képesek diskurzusra lépni, ha ma már a diákok a művekkel alig találkoznak, legföljebb arra jut idő, hogy megtanítsák nekik, mit kell gondolni az adott szerzőről és műről. Hiszen tesztekkel számon kérni, ellenőrizni csak ezt lehet. Arra, hogy beszélgessenek, gondolkozzanak, új dolgokat fedezzenek föl a művekben, se idő, se szükség nincsen az iskolában.   Engedtessék meg, hogy itt egyetlen példát említsek. A János vitéz több mint száz éve szerepel a magyar intézményes irodalmi kánonban. És nyilván igaz mindaz, amit kiváló irodalomtörténészek írtak a műről az elmúlt száz évben. Csakhogy ezek az értelmezések, érékelések is kanonizálódtak, holott eredendően rugalmasnak, meg-megújulónak kellene lenniük. Mert való igaz, a népiesség diadala az epikában ez a mű. Valóban felfedezhető benne a tündérmesék minden szerkezeti és erkölcsi nagyszerűsége. Nemesen igaz, amit Szerb Antal írt róla: „A magyar irodalomnak vannak sokkal nagyobb szabású alkotásai, mint a János vitéz. De a János vitéz az, amit az ember szeretne odaajándékozni külföldi ismerőseinek, hogy megérezzék a magyar népjelleg melegségét, humorát, semmihez sem fogható báját, hogy megérezzék a magyar szív verését. Ebben a műben csodálatosan együtt van a magyar föld valósága és a magyar lélek álma.”[30]   Vajon, ha előítéletek (irodalomtörténeti közhelyek) nélkül közelítenénk a műhöz, nem volna-e döbbenetesen időszerű beszélgetni a benne megjelenő gondolatról, hogy miért van az, hogy a kiváló képességű, egyszerű magyar ember a világ más részein királynak is alkalmas lehet, de ha itthon marad, akkor legföljebb betyár, vagy – hazatérve – kiszolgált katona („Szegény Jancsi bácsi”) lesz belőle, aki obsitosként (Háry Jánosként) a kocsmában elmesélheti hihetetlen történeteit, melyek állítólag megestek vele túl az Óperencián.   S hogy ez a baj nem múlt el a XIX. századdal, érdemes meghallgatni erről Ady Endrét, aki milliók kivándorlása idején már sokkal tragikusabbnak látja a helyzetet:   Ady Endre: A Hortobágy poétája   Kúnfajta, nagyszemű legény volt, Kínzottja sok-sok méla vágynak, Csordát őrzött és nekivágott A híres magyar Hortobágynak. Alkonyatok és délibábok Megfogták százszor is a lelkét, De ha virág nőtt a szivében, A csorda-népek lelegelték. Ezerszer gondolt csodaszépet, Gondolt halálra, borra, nőre, Minden más táján a világnak Szent dalnok lett volna belőle.[31] De ha a piszkos, gatyás, bamba Társakra s a csordára nézett, Eltemette rögtön a nótát: Káromkodott vagy fütyörészett.   S vajon napjainkban, túl azóta két újabb nagy kivándorlási hullámon, s benne a legújabban, nem kellene beszélgetni arról, mit lehetne/kellene tenni, hogy ezután ne így legyen. Még egy pillantást vessünk a 10–18 éves korosztálynak kínált irodalmi anyagra. Itt a kisebbeknek szóló ajánlatnál is rosszabb a helyzet. Pedig volna olvasói igény (ezt a Harry Potter-sorozat sikere egyértelműen bizonyította). Csakhogy a magyar szerzők műveiből mintha hiányozna ez a korosztály mint célközönség; pontosabban, az intézményes nevelés a kevés jóról sem vesz tudomást. Móriczot erőltetjük (holott a Légy jó mindhalálig sosem volt ifjúsági regény, de remekmű sem). A Pál utcai fiúkat rosszkor és érzelmes giccsként tanítjuk. Hasonlóan tesszük tönkre a Tanár úr kérem-et. Öt-tíz évvel a gyerekek érettsége mögött jár a régről örökölt kánon. Nem olvastatunk elég Karinthyt (pl. Capillária), Örkényt (pl. Egypercesek), Szabó Magdát (pl. Mondják meg Zsófikának, Szemlélők), Rejtőt, (Piszkos Fred, a kapitány, Csontbrigád) holott ők sokkal közelebb állnak napjaink hétköznapi abszurdjához, mint bárki. Helyettük harmadrangú amerikai giccset és annak magyar utánzatait kínáljuk. S ha így van, nincs min csodálkozni.   Összefoglalva elmondható, hogy a régi gyermekirodalmi kánon részben elavult, részben a mai piaci viszonyok közepette a kultúrpolitika tudatos irányítása nélkül minden kánon hatástalan. Az irodalmi anyag mennyisége túlzóan sok, így végül irodalmi szövegekkel alig találkoznak a fiatalok, ehelyett bebiflázzák, amit a művekről tudni kell majd az érettségin. Se átélt irodalmi élmény, se valódi kapcsolat a művészettel nem jöhet létre. A mai katasztrofális helyzet bemutatására csak egy apró részletet mutatok az érvényes kerettantervből.[32]Íme, a 12. évfolyamnak szánt óraterv: A felsorolásban szerepel tehát Kafka, Th. Mann, Bulgakov, Camus, Orwell, Faulkner, Hemingway, Hrabal, Singer, Szolzsenyicin. Ez tíz szerző, s vajon milyen részletet érdemes ismerni a Közönyből vagy A Mester és Margaritából? Hozzá még ez a hét (kulcs)fogalom, s minderre 8 óra. Amibe még elméletileg ez is befér: „lehetőséget kap saját olvasmányélményeinek előadására”. Vajon hány perc jut egy gyerekre, egy műre? Vagy ez is csak egy ad hoc írásbeli? S hol van még a kortárs irodalom? Hisz már Salinger, Gabriel Marquez, Updike sem fért bele. A jelenlegi állapotokról ennyi talán bőven elég. Így nem szabad, nem érdemes. Minél előbb le kell folytatni a nyílt kánon megújításáért folyó vitákat, egyeztetéseket. Egy valóban korszerű alaptantervnek – ennek terjedelme a mainak talán ha 30%-a lehetne – már erre kellene épülnie. Jó volna, ha egy új, mérsékelt, többé-kevésbé konszenzusos intézményes kánon jöhetne létre. Ennek kialakulásához a gyermekirodalom elméletével és kritikájával foglalkozó, széles körben elérhető folyóirat(ok) is segítséget adhatnának. Mielőtt valaki azzal tolná félre e gondolatokat, hogy ezek valamiféle szűk, szakmai körhöz szólnak, szeretném megfogalmazni meggyőződésem, hogy a jövő generációk életének, életminőségének egyik kulcskérdéséről van szó. Mindenekelőtt erre szeretné felhívni a figyelmet ez az írás. ---------------------------- ^ Bárdos József PhD, főiskolai tanár, Pallasz Athéné Egyetem Pedagógusképző Kar, Kecskemét ^ Lásd: Bárdos József (2015): Egy működő gyermekirodalmi kánonért. In: Uő: Piroska és a vegetariánus farkas. Budapest, Pont, 7-16. ^ A „gyermekirodalom” szót itt és végig ebben az írásban „gyermek- és ifjúsági irodalom” értelemben használom. ^ Buck, Günther (2001): Irodalmi kánon és történetiség. In: Rohonyi Zoltán (szerk.): Irodalmi kánon és kanonizáció. Budapest, Osiris, 203. ^ Buck, Günther, i. m. 205. ^ Szajbély Mihály (2006): A nemzeti narratíva szerepe a magyar irodalmi kánon alakulásában Világos után. Universitas, Budapest. 83-84. ^ Szegedy-Maszák Mihály (2008): A bizony(talan)ság ábrándja: kánonképződés a posztmodern korban. In: Uő: Megérés, fordítás, kánon, Kalligram, Pozsony. 195. ^ Erről: Bárdos József (2015): Az olvasástanítás nyomorúsága. In: Uő, i.m.109-116. ^ Jiři Menzel (1998): Hát nem tudom… – másodszor. Kalligram, Pozsony. 24. ^ Szegedy-Maszák Mihály, i.m. 195. ^ Erről lásd: Szajbély Mihály, i.m. 86-88. ^ Szegedy-Maszák Mihály, i.m.185. ^ Szerb Antal (2016): A világ sokkal több…,Lazi Kiadó, Szeged. 13-14. ^ Komáromi Gabriella: (2001, szerk.): Gyermekirodalom. Helikon, Budapest. ^ Bárdos József – Galuska László Pál (2013): Fejezetek a gyermekirodalomból. Nemzedékek tudása, Budapest.  ^ A gyermekirodalom szót továbbra is a hagyományos gyermek- és ifjúsági irodalom kifejezés jelentésében használom. Ugyanígy a „gyermekbefogadó” kifejezést is tág értelemben használom: a felnőttkort még el nem ért olvasó/befogadó megnevezésére. ^ Ricoeur, Paul (2006): Az élő metafora. Osiris, Budapest. ^ Ezt más megközelítésben így fogalmazza meg Umberto Eco: „…esztétikai jel az, amit Morris ikonikus jel-nek nevez, tehát amelynek szemantikai oldala nem merül ki a denotátumra való utalásban, hanem valahányszor használjuk – vagyis élvezzük az adott anyagban való helyettesíthetetlen megtestesülését –, sokrétűbbé válik, mert a jelentés folytonosan visszaverődik a jelölőn, és új visszhangokkal gazdagítja.” Lásd: Eco, U. (1998): Nyitott mű. Európa, Budapest. 127. ^ Mielőtt az etikai jelző használhatóságáról vitát kezdenénk, vegyük tekintetbe, hogy a gonosszal azonosuló elbeszélő vagy lírai én esztétikailag sem lehet értékes. ^ Az információ a SZTE „Művészettel az oktatásért” és a MOME Techlab szervezte App-nap konferencián hangzott el 2014-ben. ^ Bennük olyan színészekkel, mint Major Tamás, Garas Dezső, Gobbi Hilda, Bessenyei Ferenc, Tolnai Klári, Benkő Gyula, Szirtes Ádám. ^ Felejthetetlen színészgárdája: Latinovits Zoltán, Sinkovits Imre, Fónay Márta, Venczel Vera, Dégi István, Páger Antal, Dudás Mária. ^ pl. Latinovits Zoltán, Darvas Iván, Szirtes Ádám, Szilágyi Tibor, Major Tamás, Bara Margit stb. ^  363/2012. (XII. 17.) Korm. rendelet az Óvodai nevelés országos alapprogramjáról: Verselés, mesélés1. A többnyire játékos mozgásokkal is összekapcsolt mondókák, dúdolók, versek hozzájárulnak a gyermek érzelmi biztonságához, anyanyelvi neveléséhez. Ezek ritmusukkal, a mozdulatok és szavak egységével a gyermeknek érzéki-érzelmi élményeket nyújtanak.2. A magyar gyermekköltészet, a népi, dajkai hagyományok, gazdag és jó alkalmat, erős alapot kínálnak a mindennapos mondókázásra, verselésre. A mese a gyermek érzelmi, értelmi, erkölcsi fejlődésének és fejlesztésének egyik legfőbb segítője. A mese − képi és konkrét formában − feltárja a gyermek előtt a külvilág és az emberi belső világ legfőbb érzelmi viszonylatait, a lehetséges, megfelelő viselkedésformákat.3. A mese különösen alkalmas az óvodás gyermek szemléletmódjának és világképének kialakítására. Visszaigazolja a kisgyermek szorongásait, s egyben feloldást és megoldást kínál. A tárgyi világot is megelevenítő, átlelkesítő szemléletmódja, és az ehhez társuló, a szigorú ok-okozati kapcsolatokat feloldó mágikus világképe, csodákkal és átváltozásokkal ébreszt rá a mélyebb értelemben vett pszichikus realitásra és a külvilágra irányított megismerési törekvésekre.4. A mesélővel való személyes kapcsolatban a gyermek nagy érzelmi biztonságban érzi magát, s a játéktevékenységhez hasonlóan a mesehallgatás elengedett intim állapotában eleven, belső képvilágot jelenít meg. A belső képalkotásnak ez a folyamata a gyermeki élményfeldolgozás egyik legfontosabb formája.5. A gyermek saját vers- és mesealkotása, annak mozgással és/vagy ábrázolással történő kombinálása az önkifejezés egyik módja.6. A mindennapos mesélés, mondókázás és verselés a kisgyermek mentális higiénéjének elmaradhatatlan eleme.7. Az óvodában a népi, a klasszikus és a kortárs irodalmi műveknek egyaránt helye van.” Lásd: http://net.jogtar.hu/jr/gen/hjegy_doc.cgi?docid=a1200363.kor (Letöltés: 2017. 01. 06.) ^ Weöres Sándor (1955): Bóbita. Ifjúsági Könyvkiadó, Budapest. ^ pl. a rajzolók, bábkészítők, rendezők közt Kende Márta, Foky Ottó, Haui József, Macskássy Gyula, Dargay Attila, Sajdik Ferenc, Kemény Henrik stb. ^ pl. Harkányi Endre, Tahi-Tóth László, Detre Annamária, Hacser Józsa, Balázs Péter, Kútvölgyi Erzsébet, Szabó Gyula, Schubert Éva, Váradi Hédi, Csákányi László, Bodrogi Gyula, Sztankay István, Kaló Flórián, Haumann Péter, Mikó István stb.) ^ Azóta a jogutód is megszűnt jogutódlással. ^ Mint pl. Buda Ferenc, Eörsi István, Kányádi Sándor, Kovács András Ferenc, Kukorelly Endre, Lackfi János, Markó Béla, Petőcz András, Szabó T. Anna, Tóth Krisztina, Varró Dániel, Végh György, Zalán Tibor stb. ^ Szerb Antal, i.m. 13. ^ Kiemelés tőlem (BJ) ^ 51/2012. (XII. 21.) számú EMMI rendelet 3. melléklete http://kerettanterv.ofi.hu/03_melleklet_9-12/index_4_gimn.html (Letöltés: 2017. 09. 25.)

Forrás:Könyv és Nevelés