Az antológiát tizenegy szerző jegyzi, s a legtöbb szöveg végén olvasható, hogy melyik népmese nyomán íródott – hogy ezek a szövegek milyen mértékben átiratok, milyen mértékben őrizték meg a forrásukként megjelölt mesei szüzsét, akár izgalmas kérdés is lehetne. De e szövegek majd’ mindegyike könnyű olvasói sikerekre törekvő, poénosnak vélt kellékszintű átirat, illetve nyelvi felstilizálása a jelölt népmesének. Talán sokkal-sokkal többről szólhatnának ezek a meseszövegek, mint arról, hogy hatökrös szekér helyett „dömpernagy SUV terepjáróval” közlekedik a Nagyuraság, aki a városban „kitanult valami csővezetékes szakmát”. Hogy a sárkány a párviadalra készülve alpári módon reppelni kezd („Mert én vagyok a jani, én vagyok az ász, / Kicsinállak, apukám, úgy vigyázz!”) Hogy „B-kategóriás karatefilmekben látott” módon intézik el a farkast a lakodalomban. Hogy a babszem egy erkélyről nő az égig. Hogy a királykisasszony neve „princess0301”, és a jegyei helyett a jelszavát, a mobiltelefonszámát és saját IP-címét árulja el „kiskondas007”-nek. Önmagában a motivikus szintű aktualizálás nem humoros, még akkor sem, ha az ellentétekben rejlő feszültség miatt azzá lehetne, de itt a célközönségnek tett engedmény miatt nem az. Azért sem, mert írói gesztusként öncélú, hiszen nem hoz létre sem másodlagos jelentést, sem pedig világkonstituáló erővel nem bír. A motiválatlan szerkezeti modifikációk is csak ráerősítenek az olvasó ellenérzésére, tudniillik az ötlethalmozás, motivikus keverés, nyelvi zsonglőrködés, korszerűsítésnek titulált poénkodás lehangoló eredményt hozott. A kötetet azok a mesék mentik meg, amelyek a népmeséket világlátási módként merték továbbírni: hogyan lehet korszerűen gondolkodni róluk. Azaz a ma ember(gyerek)e hogyan láthatja például az álruhás Mátyás királyt (ezúttal medvebőrben egy boszorkánybálban); miről szól neki a só meséjében példázott szeretet; s hogy a Világvégén megmentésre váró királylányt választani nem egyértelmű lehetőség. E néhány mese éppen arról szól, amiről a kötet egészének szólnia kellene, hogy a népmesék világának nem a kellékei, hanem a szubsztanciája bír értékkel. Sokféle irányban lehetséges a továbblépés, itt alig néhány példa van: - Lackfi János meséje a (szó szerint) bachanáliák vadságát mímelő tomboló játékról, - Molnár Krisztina Ritáé valami bukolikus boldogságeszményről, - Gimesi Dóráé a sorspályákról (nemes egyszerűséggel: szerelemről, halálról) szól. Mindannyian olyan írói univerzumokat teremtenek, amelyekben a népmesék igazító jelzőkarók csupán, de olvasóként bejárni ezeket szellemi és emocio­nális kaland – mert tétje, valódi létre való vonatkozása van. Lovász Andrea Forrás: Élet és Irodalom