Ahogy elnézem a lányomat,

már most is látszik rajta, hogy milyen melegszívű.

Ha megnő, minden öreg nénit átkísér a zebrán,

minden kóbor macska a nyomába szegődik,

és mindig etetni fogja

a cinkéket,

a mókusokat

és a halakat.

Ahogy elnézem a lányomat,

már most is látszik rajta, hogy milyen anyás.

Ha megnő, mindig az ablakból integet utánam, ha elmegyek,

és elém szalad, ha hazajövök,

nem megy nélkülem sehová, de ha mégis, akkor naponta levelet ír,

és hétvégén sosem enged korán fölkelni,

mert ő hozza nekem ágyba a reggelit.

Elnézem a lányomat,

és azt hiszem, Tinka néninek is igaza van,

mert már most látszik rajta,

hogy milyen ügyes kezű.

Igazán nem vagyok elfogult anya,

de az azért ritkaság, hogy egy gyerek már

kéthetes korában ütögesse a csörgőt,

és két hónapos korában már megfogja a kanalat.

Arról nem is beszélve,

hogy tegnap leszedte a kiságyról a piros kendőt és a fejére borította.

Nem vagyok ábrándos természet,

de amikor megláttam, hogy leszedte a kiságyról a piros kendőt és a fejére borította,

mégis elábrándoztam.

Ha nagy lesz a lányom,

minden kis maradékból

összeügyeskedik valami

divatos holmit,

mindennap új frizurát fésül nekem,

megköti az apjának a norvégmintás pulóvert,

amit én tavaly kezdtem el,

kipróbál minden kozmetikai és salátareceptet,

amit a vasárnapi újságokban olvas az ember,

minden szoknyát leereszt, ha hosszabb a divat,

és újra fölhajt, ha rövidebb.

Mert egy lány nemcsak segít az anyjának,

hanem mindenben ügyesebb is, mint az anyja.

És fölkaptam a lányomat a kiságyból és

összevissza pusziltam örömömben.

Este elújságoltam az apjának is, hogy

milyen ügyes lesz majd a mi lányunk,

és az apja is örült, de mondta, hogy

addig is, varrjam már föl a kabátjára a gombot,

mert leszakadt.

Mert föl nem varrná maga, mintha az ő gombja

csakis az én dolgom volna.

Azért se varrtam föl.

Erre leült a lánya ágya mellé,

úgy látszik, kivárja, amíg megnő.

Sokszor felemelem a kislányomat a magasba,

mert úgy szeretném, ha már nagyobb lenne!

De most még kicsi.

És amíg kicsi,

előrefésülöm azt a kis göndör haját,

és rózsaszín főkötőt teszek a fejére,

hogy mindenki lássa: kislány,

és senki se mondja, hogy jaj, de aranyos kisfiú,

csak azért, mert olyan erős és egészséges.

Ha majd nagyobb lesz,

akkor megnövesztem a haját hosszúra,

és lófarokba kötöm rózsabimbós csattal,

veszek neki hosszú ruhát,

fodrosat,

fehér cipőcskével,

hogy olyan legyen, mint egy nagylány, kicsiben.

És azt se bánom, ha néha

belakozza a kis körmét,

és felpróbálja a magas sarkú cipőmet.

És amikor már nagylány lesz,

én hordom majd az ő kinőtt cipőit és ruháit,

amelyek mindig

divatosabbak lesznek,

mint az enyéim,

és néha majd én is kipróbálom a rúzsát és a szemfestékét.

Olyankor a lányom

majd megdicsér,

és azt mondja:

milyen szép

fiatal mamám van!

Ha én meg a lányom végigmegyünk az utcán,

biztos, hogy mindenki utánunk fordul.

A legtöbben azt hiszik majd,

hogy nővérek vagyunk,

de akik rájönnek,

hogy anya és lánya,

azok nemcsak a lányomat csodálják meg,

hanem az anyukát is, akinek ilyen bájos,

illedelmes és jól nevelt lánya van.

Hát még aki otthon látja!

Térülni-fordulni,

sürögni-forogni,

mert én a lányomat majd úgy nevelem,

hogy házias legyen, de nem azért, hogy ő csináljon mindent,

csak értsen hozzá,

és a férjét is tanítsa majd meg mindenre.

Fogadok, hogy a lányom

majd ellesi az anyósomtól, hogy

hogyan kell a hajtogatott hájastésztát csinálni,

ami az apja kedvence,

s amire nekem sosem volt időm.

Fogadok, hogy a lányom majd használni fogja

a háztartási robotgépet, amit én sose használok,

és amivel minden megvan egy perc alatt.

Az én lányom majd

géppel dagaszt,

géppel szel,

géppel aprít és reszel,

gép veri a tojás habját,

gép vágja a vöröshagymát,

csak gombot nyom,

tárcsát teker,

mindig új ízzel remekel,

amit majd az apja is megeszik,

és nem mondja, hogy minek kísérletezel folyton?!

Ha meg asztalt terít díszgyertyával,

összesodort szalvétával,

ámuldoznak a vendégek, soha ilyen terítéket!

Mert csak a képeslapokban látni ilyet,

színes fényképeken.

Elnézem a lányomat,

hát mindez most még nem látszik rajta,

mert még kicsi,

és csak ezután fogom jól nevelni.

Egyelőre ugyanis mindig felveszem, ha sír,

hadd lássa, hogy érdemes anyásnak lennie.

Mi olyan jó barátnők leszünk a lányommal,

hogy mindig megbeszéljük, hogy mit vegyünk fel,

hová menjünk el,

és azt is, hogy mivel mentsük ki magunkat,

ha elkésünk.

Együtt járunk majd bevásárolni,

és ha csak úgy nézelődünk az áruházban,

egyikünk sem fogja megkérdezni a másiktól, hogy

tulajdonképpen mit akarsz venni?

Micsoda szerencse, hogy lányom született!

Örülök, hogy lány,

mert így lesz, akit az apja megtaníthat

síelni,

pingpongozni,

és biztosítékot cserélni,

és lesz, aki

meggyőzi az apját, hogy egy nő is vezethet jól autót,

ha nem is tudja beállítani az alapjáratot.

Örülök, hogy lány,

mert majd az egész családot elhívom a balettvizsgára,

a zeneiskolai záróhangversenyre,

a népi tánccsoport díszfellépésére,

az iskolaközi kosárlabda-döntőre,

és az első bálba,

ahol az apja se mondja majd, hogy ő

nem szeret táncolni.

Örülök, hogy lány,

mert ma már egy lányból is lehet minden,

még focista,

akadémikus

vagy űrhajós is,

és ha netán az lesz, akkor sokkal híresebb lesz,

mint ha fiú volna.

De azért jobban szeretném, ha

idegenvezető,

korcsolyabajnok,

vagy híres művésznő lenne,

és ha majd a gyermekkoráról faggatja a riporter a tévében,

akkor elmondaná, hogy tulajdonképpen mindent a szülői háznak köszönhet.

És ha netán meg akarják mutatni az édesanyja fényképét is, akkor azt adom oda,

amit elsőnek csinált az apja,

amin a karomban tartom a lányomat.

Majd csodálkoznak, hogy mennyire hasonlítunk egymásra.

Elnézem a lányomat,

és arra gondolok, milyen büszke leszek majd rá,

ha óvodás korában verset mond nekem anyák napján,

ha jutalomkönyvet kap az iskolában,

ha egyszerre veszik fel

a színművészeti és az iparművészeti főiskolára,

esetleg a zeneakadémiára is,

ha megnyeri a tanulmányi versenyt,

a táncversenyt

és a szépségversenyt,

ha a gyerekek autogramos fényképet fognak tőle kérni,

és ha végre rászánja magát,

hogy igent mondjon annak a jóképű,

nagy jövő előtt álló, szépen kereső fiatalembernek,

aki majd a tenyerén hordozza.

Milyen büszke lesz az apja a lánya esküvőjén!

Nemcsak én fogom mutogatni mindenkinek

az esküvői fényképeket,

hanem ő is, különösen azt,

ahol a karján vezeti a menyasszonyt.

Elnézem a lányomat a kiságyban,

és a lányom visszanéz rám.

Örülök, hogy lány vagy, mondom neki,

bár kisfiút szerettem volna,

de akkor még nem ismertelek.

És úgy látszik, a lányom is örül,

mert rám mosolyog.

Talán arra gondol, hogy lesz még neki kisöccse.

Vagy ha nem lesz,

akkor hoz ő majd fiút a házhoz.

De én már azt is tudom,

amiről a lányomnak még fogalma sincs,

hogy neki is lesznek gyerekei,

és az ő gyerekei lesznek az én unokáim,

akiknek én leszek a nagymamájuk!

Mert annak a jóképű, nagy jövő előtt álló,

szépen kereső fiatalembernek az édesanyja

csak a másik nagymama lesz.