A történet a Földre nem meglepően hasonlító kék bolygón játszódik, melynek kis szigetén, paradicsomi körülmények, egyszerű örömök között élnek az örökifjú gyerekek: sziklás szirteken mászkálnak, kagylót gyűjtenek, pillangókat néznek. A baj akkor kezdődik, amikor a szigeten megjelenik az első felnőtt, a porszívó-ügynök Hahó Jónapot, aki megtanítja a gyerekeket arra, hogy olyan vágyak is léteznek a világban, melyeknek ára van: egy cseppnyi fiatalságért cserébe megtanítja kuncsaftjait repülni. Majd a korábban talán nem is létező vágyak újabbakat szülnek. Hahó Jónapot mindenre tudja a megoldást, mindig akad eladnivaló ötlete: felszegezi az égre a napot, hogy sose boruljon a szigetre „unalmas” éjszaka, elűzi a felhőket, hogy ne essen az eső. Egy véletlen folytán azonban két gyerek, Brimir és Hulda kénytelen szembesülni azzal, hogy Hahó Jónapot trükkjei milyen hatással vannak a bolygó sötétben maradt felére. Kovács Katalin illusztrációja A szigetlakó gyerekek története ártatlan mese a természeti javakat igazságtalan mértékben kiaknázó, vagyis a világ maradék felét kizsákmányoló fejlett országok bűnlajstromához (a gyarmatosítás, a rabszolgaság vagy az ipari katasztrófák borzalmaihoz) képest. A párhuzam – legalábbis felnőtt fejjel – mégis nyilvánvaló, és tulajdonképpen az allegória csillogóan okos, logikus tisztasága az, ami igazán figyelemreméltóvá teszi a könyvet. Főleg, hogy a tanmese végül megkérdőjelezhetetlen erkölcsi ítélethez vezet: a szigetlakó gyerekekre jellemző kollektív felelőtlenség, azaz a fogyasztói társadalom szolidari-táshiányának elítéléséhez. Amikor például Brimir és Hulda visszatér a szigetre, és elmesélik, hogy milyen szörnyű az élet a bolygó állandó sötétségben ragadt felén, a gyerekek, ahelyett, hogy kihúznák a szeget a napból, Hahó Jónapot tanácsára takaróval, étellel és ruhákkal teli ládákat bocsátanak vízre. A „megoldás” kísértetiesen hasonlít a Nyugatról érkező, kampányszerű és olykor teljesen haszontalan vagy célba sem érő segélyszállítmányok sorsára, melyek sosem jelentenek végleges megoldást az egyébként éppen a donor-országok okozta problémákra. Az egyre több szórakozást igénylő és folyamatosan elbutuló gyerekek (akik a végén már Hahó Jónapot legbutább viccein is nevetnek) kristálytiszta egyszerűséggel, de nem bántó didaktikussággal példázzák a fogyasztói társadalom működését.  Kovács Katalin egyébként fantáziadús, aránytalanságaiban izgalmas rajzai nyegle jampecként ábrázolják Hahó Jónapotot: a gonosz modern változata már nem velejéig romlott és megmagyarázhatatlanul ördögi, hanem ízig-vérig politikus alkat. A porszívóügynököt még csak antidemokratikussággal sem lehet vádolni – populizmussal azonban annál inkább. Folyamatosan vágyakat, azaz állandó elégedetlenséget gerjeszt, bűnbakokat jelöl ki, csűri-csavarja a szót, manipulál, még népszavazást is tart. Vágyai meglehetősen gyarlók és kicsinyesek: nem világuralomra tör, hanem király szeretne lenni, s nem a hatalom érdekli, hanem az intézmény külsőségei: a krokodilokkal teli várárok, a palást és az erkélyről való integetés. Mivel meséről van szó, nem árulok el nagy titkot, ha elmondom, hogy izgalmas fordulatok és egy már-már reménytelennek látszó helyzet után minden jóra fordul, és még Hahó Jónapottal sem bánnak el gonoszul a gyerekek: neki is megvan a helye a bolygón. Mivel meséről van szó, lehetséges, hogy a nap elrablásával beindult folyamat visszafordítható, hogy a sötétben rekedt gyerekek mind egy szálig megmeneküljenek, hogy minden olyan legyen, mint rég. Kár, hogy csak meséről van szó.  Rádai Andrea Forrás: revizoronline.com