Ez a „máshol lét” talán az olvasás kínálta legcsodálatosabb lehetőség. Mint Bartis Attila sokat idézett szavai: „Aki olvas, azt általában békén hagyják. Attól nem kérdik meg, hogy honnan hová utazik, hogy van-e család, ilyesmi. Akinek könyv van a kezében, az valójában nincs is jelen. Nem kell kínálgatni aprósüteménnyel vagy innivalóval, mert a könyv láthatatlanná tesz.”   Az egyén fejlődésének pedig nagyon fontos mérföldköve az egyedül létezés (mely nem egyenlő az egyedülléttel) elsajátítása.   Minap a Kozmosz: Történetek a világegyetemről című fantasztikus televíziós ismeretterjesztő sorozat egyik epizódja alatt a lenyűgöző képekbe feledkezve megütötték a fülem Neil deGrasse Tyson (asztrofizikus és a sorozat narrátora) szavai. A DNS-t afféle ősi írásnak értelmezve egészen költői módon fogalmazott: ez az örökítő anyag olyan nyelven íródott, melyet minden élet képes olvasni. Aki hozzám hasonlóan szeret olvasni, először tán nem is az információ egészen zavarba ejtő lényegére csodálkozik rá, hanem győzedelmes „ugye megmondtam?” arckifejezéssel fordul felebarátjához: tehát minden az írással és olvasással kezdődött!   És ha a molekuláris biológia, az élet alapja az írás, csak természetes, hogy az életunt, dühös, világra mogorva hangulat is olyan gondolatformációkban jön létre, mint: „ezt is minek olvassam el, ha úgysem emlékszem majd rá? Mi értelme bármit tenni, ha minden semmivé lesz? Élni is minek, ha úgyis meghalunk?”   Túl könnyedén vonatkoztatunk az írásra, vagy az Írásra mindent, de hát minden történelmi tudást az olvasás gyakorlata közvetít számunkra. A módszeres gondolkodás, vagyis a logika is csak úgy jöhetett létre, hogy megszületett az írás és az olvasás. A tapasztalat megosztásának eszköze, egy érzelmileg és szellemileg egyaránt mélyebben átélhető élet lehetősége, a teremtés esélye.   Deidre Shauna Lynch harvadi professzor izgalmas értekezése, melynek magyarra fordítva Az olvasás szeretete: kultúrtörténet (Loving Literature: A Cultural History) címet adta, és mely ebben az évben jelent meg, arra hívja fel a figyelmünket, hogy az emberek sokáig nem szerették az irodalmat. Nem szerettek olvasni, még inkább nem tudták a szeretet érzésétől összekapcsolni fogalmilag az olvasással, mint tevékenységgel. Fejükkel olvastak, a tudásszerzés céljával, és visszautasították, hogy az olvasó érzelmileg kötődhessen a könyvekhez és írókhoz. Az idő hozta úgy nagyjából 1750 és 1850 közt, hogy az olvasás privát, szenvedélyes elfoglaltsággá vált, lelki-érzelmi tapasztalattá.   Sokan azért olvasnak persze ma is, mert igyekeznek minél többet megtudni a világról, az ittről és a mostról éppúgy, mint az elmúlt korokról. De amikor valakinek mondjuk a Huckleberry Finn kalandjai vagy Harisnyás Pippi a kedvenc könyve, másról van szó. Ez az olvasó, ahogy Lynch írja „saját maga és a másik, a jelen és a múlt között kíván hidat építeni”. (2)   Az olvasó alapvetően az az ember, aki elégedetlen a jelennel, és többre vágyik. Márpedig van-e köztünk olyan, aki tökéletesen elégedett ezzel a mi jelenünkkel vagy a sajátjával? Én csak azt tudom, hogy sosem vagyok egyedül, amikor olvasok. A társaság és a képzelet pedig, melyekre a könyvek révén tettem szert, bátorrá edzették a szívemet. Hogyan szerettessük meg a kicsikkel az olvasást? Ne szerettessük meg. Egyrészt semmit sem szabad kényszeríteni, másrészt sokkal eredményesebb, ha erőlködés helyett aktív partnerként veszünk részt ebben az eleinte közös elfoglaltságban. Van olyan gyerek, akinek elég inspirációt nyújthat, ha otthonában könyvekkel van körbezárva, és látja, hogy a szülei, testvére, a tágabb család örömmel mélyed el egy-egy könyvben. Vannak, akiket trükkösen kell bíztatni, nógatni kell. És vannak, akik, akármit tesz a szülő, akár a passzív, akár az aktív stratégiát választja, nem lesznek hajlandóak nyugton maradni arra az időre, mire épp lekötné figyelmüket egy történet. Az örökmozgó, a külvilággal való kommunikációra éhes, új tapasztalatokban örömmel tobzódó gyereket nem szükséges az olvasás megszerettetésével gyötörni. A vége csak ellenkezés lesz. Lehet, hogy fiatal felnőttkorában, vagy még később, magától találja majd meg az utat a könyvekhez, amikor figyelme egyre inkább befelé irányul majd. Magam is ismerek ilyen felnőtteket: állíthatom, hogy léteznek.   Emlékszem, nekem akkor vált égetően sürgőssé az olvasás, amikor kezdtem megelégelni, hogy ki vagyok szolgáltatva a meseidőnek, valamint, hogy meg kell osztanom a befogadói élményt másokkal (jelesül testvéremmel és szüleimmel). A meséket persze kívülről ismertem, így hiába próbáltak fáradt és a mielőbbi menekülésben bízó családtagjaim átugrani bizonyos részeket, én figyelmeztettem őket, hogy „ott alul az a rész kimaradt”. Volt példa arra is, hogy a mesélő, ebben az esetben nagypapám, egész egyszerűen kidőlt és elaludt, én meg totyogtam ki a többi felnőtthöz, hogy új mesélőt követeljek. Mindannyian jól jártunk tehát azzal, hogy megtanultam olvasni, és égethettem az éjjeli lámpát ájulásig.   Ami biztos, hogy egy pár hónapos baba is felismeri a képeket, örömmel hallgatja szerettei hangját, és könnyen megszereti a könyvet, mint tárgyat. A gyerekkel vagy gyerekekkel töltött meseolvasós (vagy akár csak képnézegetős!) idő legyen különleges és meghitt. Egy jó gyerekkönyv a szülőnek legalább akkora élvezet, mint gyermekének. Ha megtanult már olvasni, akkor is olvassunk fel neki továbbra is, sőt, bátorítsuk arra, hogy olvasson fel ő nekünk! Hadd szórakoztasson minket. Ilyenkor semmiképp se siettessük, az időt nagyszerűen ki lehet használni a benne való gyönyörködésre, és ne ragaszkodjunk a szószerintiséghez, természetesen szabadon átszerkesztheti a mesét! Előbb az irodalom szeretete, csak aztán a tisztelete.   Akármilyen picik a gyerekek, máris kiépíthetünk nekik saját könyvtárat, még ha csak egy-két polcról beszélünk is. A könyvbirtoklási mániát nem lehet elég korán elültetni. Aztán ne lepődjünk meg, ha kamasz gyermekünk az összes rendelkezésére bocsátott pénzt elveri az internetes könyváruházakban, majd később, ha kirepül a családi fészekből, magával viszi azokat a könyveket is, melyek noha nem az övék, hanem a szülőké, de adott könyvbe invesztált szeretete révén magáénak érzi azt.   De vissza a múltba. Csodás vitákat lehet folytatni a vacsoraasztal fölött arról, kinek melyik volt a kedvenc szereplője, hogyan gondolná tovább a szereplők életét a könyv vége után, stb. Kiskamaszkorba érve ezek a jóleső viták testvéri viszályba fordulhatnak. Nem baj, legalább a könyveken veszekednek, ugye?   Anyukám készített nekem és a húgomnak egy mesetáblát, ami olyan volt, mint egy menü, a hét minden napjához tartozott egy kis gumírozott tartó kétoldalt, abba lehetett belecsúsztatni újabb és újabb címeket. Ez fokozta csak igazán a várakozásunkat! A történetek fogyasztását pedig innentől éppúgy előre megterveztük, mint az összes jövőbeli születésnapra és karácsonyra kért ajándékok listáját. Azonban anyukám legnagyobb húzása a „fájdalomdíj” bevezetése volt. Nagyon sokat voltam beteg gyerekkoromban, olyannyira, hogy büszke voltam rá, hogy már sírás nélkül bírom a szurit. Akárhányszor bánat, baj, betegség ért, fájdalomdíjra váltam jogosulttá: könyvre, amit én választhatok. Ez a jogosultság pedig örökre szól. Ha a gyerek iskoláskorba ért, legjobb, ha megmutatjuk neki, hogy vannak könyvtárak telis-tele könyvekkel, számtalan olyannal, ami nincs meg otthon – de most övé a választás, szemezgessen! Adjuk meg neki a felfedezés örömét.   Hasonlóképpen lesz hasznos, ha életében először egyedül kiolvas egy egész könyvet! Amiről már ő számolhat be nekünk, ajánlva felfedezését. A Szeretek olvasni! sorozat könyvei épp alkalmasak erre: rövidek, könnyen emészthetőek és tanulságosak, mégis fantáziadúsak. A saját könyvtár első igazi darabjai lehetnek, melyeket idővel majd felváltanak a vaskos regények és tanulmánykötetek! Arra hivatottak, hogy a kisiskolás gyerekeket bevezessék az olvasás világába.   Sorozatról lévén szó, gyűjteni is lehet a hasonló formátumú köteteket. A Kistesó? Nem, köszi!, a Bolygónyammogó, A negyedik kismalac és a Barbarella morcos francia szerzők fordításban tavaly megjelent művei. Ezek a történetek alkalmasak a szülővel való együtt olvasásra éppúgy, mint arra, hogy a gyerek első önálló kalandjainak tárgyaivá váljanak.   Idén pedig fiatal magyar szerzők (első körben Mán-Várhegyi Réka, Bartók Imre és Sepsi László) történetei jelennek meg a sorozatban! Egy barátnőm lelkes szavait idézném: „Milyen fantasztikus, hogy mire megszületik a gyerekem, ilyen menő kortárs írók meséit vehetem majd meg neki!” Akinek pedig már megszületett a gyereke, és pláne, ha iskolás korba ért, mindenképpen keresse a Babilon Könyvkiadó standját az Ünnepi Könyvhéten!   [1] Steven Roger Fischer: A History of Reading, London, 2003 [2] http://www.newyorker.com/culture/cultural-comment/history-loving-read