Önkényesnek és így sokszor zavarónak tűnik, hogy mikor melyik szál folytatódik, amit az is bizonyít, hogy a történet hosszú ideig áll, majd alig egy-két oldalon annyi esemény követi egymást, amire akár fejezeteket is lehetett volna szánni. A legszembetűnőbb példa erre a regény vége, amely gyors és egyszerű lezárásra törekszik. Mintha a kiadói intenció, amely ezt a regényt a Viharlovag sorozat nyitányaként, első köteteként harangozza be, határozta volna meg, hogy még nagyobb léptékben folytatódjon a történet. Másrészről az első kötetnek magában is kerek egészként kellene hatnia. A tagolás nem igazán következetes, mivel a különböző történetszálakban még akár fejezeteken belül is ugrások vannak, inkább az olvasást könnyíti meg „pihenők” felkínálásával.
A kötet narrációs technikája annak a mediális közegnek az impulzusszükségleteit igyekszik kielégíteni, amelyben élünk, és amelyből szabadulni nem tudunk. Vagyis nagyon filmszerű a regény, akció akciót követ, az igék dominálnak a szövegben, két cselekvéssor között pedig csak párbeszéd van, leírás nincs. A fejezetek elején lévő rajzok (Baranyai András illusztrációi) tovább erősítik a kötetnek az optikai médium irányába történő eltolódását, és a kötet időkezelése is kiszolgálja a cselekvésközpontú tartalmat. Keletföld, a regény imaginárius világa a középkori lovagi epika nyugat-európai mondavilágából, valamint fikciós, mesebeli elemekből áll össze. E mellett létezik egy alvilág, vagy legalábbis más-világ, ahol a gonosz Sejtan uralkodik, és amelyről nem sok derül ki, de az biztos, hogy tovább bonyolítja a teremtett világ rendszerét. A mindentudó elbeszélő gyakran úgy működik, mintha az olvasót is mindentudónak feltételezné, így nem válik egyértelművé egy-egy jelenet tétje, tekintve, hogy nem derül ki, milyen keretek között mozognak a szöveg rétegei. Van birodalmi sárkány, sellők, akiket ruszalkáknak hívnak, lovagok, közülük is legfőképpen Igazi Lancelot személyében ismerhetünk rá a lovagregényre mint előzményre. A mesei elemeket (pl. a szegény kisfiú, akiből hős lovag lesz, a gonosz király, akinek a lányát ki kell szabadítani) az elbeszélő nyelvileg is megerősíti (pl.: „Olyan lassan jött el az este, hogy Azovil kínjában százszor körbefutotta a házat”.).
A beszélő nevek is (pl. Pazarfény városa, ami a világvége közeledtével egyre sötétebbé válik; Borsa, az alacsony hegyiember; Galóca, a gyilkos hóhér) megerősítik nyelvileg az ábrázolt világot, másfelől kapcsolatot biztosítanak az olvasó valóságával. Ami persze megint felvetheti azt a kérdést, hogy ennek a kapcsolatnak milyen természetű hatásai, jelentőségei vannak, elégséges-e annyi, hogy ettől még hangsúlyosabbá váljanak az eltérések. Bár a regény viszonylag sok problémát tematizálna, a felvetett kérdések alárendelődnek a cselekménynek/akcióknak stb., így például a felmerülő, panteizmushoz hasonló istenfelfogás is vázlatos marad. Azovil az égre nézve megkérdezi, ott van-e az Isten, amire az anyja azt válaszolja, hogy igen, onnan figyel, és nem hagyja, hogy bajunk essen. Erre Azovil azt kérdezi, hogy „csak figyel ránk, vagy segít is nekünk? És az égben van, vagy pedig ő maga az ég? Meg a felhők is”? Erre pedig az a válasz érkezik, hogy „az Isten nem az ég, hanem minden, és mindenkiben ott van”. A hit kérdése – és az, hogy milyen helyet foglal el ebben az imaginárius világban, akár adott esetben egy létező istenség – is kapocs lehetne az olvasó és a regény szereplői között, ahogy Keletföld „működése” szempontjából sem lenne érdektelen.
A Fekete eső fordulatait mindössze a korábban más néven feltűnt vagy említett szereplők újbóli felbukkanása jelenti, illetve leleplezésük. Annak, hogy nem is azok, akiknek mondták magukat, nincs mindig jelentősége. Például a prológusban szereplő, majd később újra felbukkanó Porhó esetében mindegy, hogy kinek hiszik, megmenti Világszépet a történet egy pontján, és a megmentés ténye lesz érdekes, nem a megmentő neve. Porhó lelepleződése semmilyen érdemi hatással nincs a történet alakulására. Ezzel szemben a szöveg erénye, hogy a női szereplők aktív, cselekvő hősök, akik viszont nagyon is hatással vannak az eseményekre. A Monty Pythonra emlékeztető viccek – nevetséges alsógatya, büdös lovagok, részeges sárkány – nemcsak a humort biztosítják a szövegben, hanem egy másik megközelítésben árnyalják a férfiak és nők viszonyát. Olyan módon, hogy ezek a (nem mindig minőségi) poénok a férfi szereplőket, a lovagokat sújtják, a női szereplők tisztességébe nem gyalogol bele a szerző. Így a jellemfejlődés és fordulatok kidolgozásához járulnak hozzá, például Igazi Lancelot bárgyú, egyszerű jelleme és közönséges igényei mintha ellenpontozódnának a történet végére, és az derülne ki, hogy az aktuális körülményekben elkényelmesedett arisztokrata azért mégiscsak jó lovag, és amint a helyzet megkívánja, képes annak megfelelően viselkedni. Az ellene irányuló szövegszintű gúnyolódás eltűnése is érzékelteti ezt a folyamatot, hasonlóképpen a részeges sárkányhoz, aki a fináléban mégiscsak képes józanul belevetnie magát az események sűrűjébe.
A viszonyrendszer legkidolgozottabb szereplői Világszép, a fia, Azovil és Igazi Lancelot. Azovil verseng Lancelottal az anyja kegyeiért: „Anya szerelmes. Mindig sír. De ne legyen szerelmes. Szeressen engem, aztán kész”. Ennek a hármasnak a freudi alapokon nyugvó viszonya azért működik jól, mert folyamatos változásban van, miközben megőriz valamit az alapjukból. Például Világszép a regény végén is szerelmes Igazi Lancelotba, mint az elején, de ha el is borítja néha a rajongás, egyértelműen Azovilt helyezi előtérbe. Azovil pedig hiába utálja a férfit, a kalandok és harcok során mégis bajtársakká, már-már barátokká lesznek, de azért továbbra is csúnyán néz rá, amikor a lovag az anyjának udvarol. Azovil persze szintén megtapasztalja a szerelem hatását, így mégiscsak a legkényesebb téma tud párbeszédet biztosítani anya és fia között, áthidalva ezzel a generációs szakadékot.
A múlt feldolgozását, történetté alakítását is problémává teszi a regény. Egy korábbi uralkodó minden könyvet elpusztíttatott a birodalomban. A(z alkoholista) törpék a fejükben megőrizték a történeteket, és újraírták őket, már ahogy emlékeztek. Azovil fel is teszi a kérdést, mi van, ha rosszul emlékeznek, vagy direkt hazudnak, és így egész történelmük hazugság? Okker mester válasza, hogy tulajdonképpen teljesen mindegy, a múlt mindig is mese lesz, mítoszok sokasága. Ez összhangban van Hayden White állításával, miszerint a történelem akkor válik befogadhatóvá, ha irodalmi nyelvet vesz fel, a tények cselekményesítésük révén válnak történelemmé. A történész a tényeket elbeszéléssé rendezi, a hiányok pótlására pedig megpróbál következtetéseket levonni, konstrukciókat kitalálni a hiátusokra. Vagyis a történelem (mert csupán elbeszélésekben létezik) szükségszerűen fikció, és hogy hogyan alakul tovább most, hogy a világvége és Pazarfény városának sorsa megoldódni látszik, a sorozat későbbi köteteiből fog kiderülni, a Fekete eső sok elemből építkező világa sok lehetőséget is jelent.
Németh Gábor Dávid
Forrás: Tiszatáj online
|