Ezek a gyerekeknek szánt önsegítők a hetvenes években voltak igazán népszerűek, és vannak köztük szájbarágós, kvázi-dialógus formában megírt könyvecskék (mint például a What's „Drunk”, Mama?, ami egy szentimentális tájékoztató beszélgetés dokumentuma egy ijesztően illusztrált kislány és az Anonim Alkoholistákhoz járó anyukája között), akkurátusan lektorált foglalkoztató füzetek (Jill Hasting: An Elephant in the Living Room, aminek kerettörténete meglepő módon egy elefánt alakú metaforáról szól, amit a család némán kerülget a nappaliban) és melodrámai képeskönyvek is (például Penny Jones kihagyhatatlan klasszikusa, a The Brown Bottle, ami egy alkoholista hernyóról szól: szerencsétlen beköltözik egy barna üvegbe, ahol úgy érzi, varázslatos dolgok történnek vele, de végül a függősége tragédiához vezet, mert a májkárosodása a harmadik, már visszafordíthatatlan stádiumba ér, és májzsugor következtében elpusztul).    Ahogy az a felsorolásból is kitűnik, még a téma legismertebb világgyerekirodalmi értőinek sem igazán sikerül jó érzékkel és szépirodalmi igényességgel feldolgozni az alkoholt, bármilyen jó szándék is vezeti őket. Elekes szerencsénkre három remek tulajdonsággal is rendelkezik, amelyek segítenek elkerülni a jellegzetes hibákat: ismerősen mozog a komor és kétségbeejtő tájakon, így el mer merészkedni a szeszgőztől sötét területekre is; van humora, ami visszatartja őt attól, hogy szentimentális és patetikus hangot üssön meg; és nem utolsósorban tud írni, méghozzá zsigerből és zsigerekbe hatolóan. Az elbeszélője egy tíz éves kislány, akit egyedül nevel az anyja, bár pontosabb lenne, ha azt mondanánk: aki egyedül nevelkedik a muterja mellett. A narrátor ugyanis egyszer sem használja az anya szót: bár ő a központi figura, az alkoholból előbújó dzsinnjeivel, a mulatságosnak nevezett, de rémisztő kalandjaival (a nőt néha, amikor a billegős magas sarkúját viseli, az autók kerülgetik az utcán, máskor meg öntudatlan állapotban elindul egyedül a városban, és senki nem tudja, merre lehet), ebből a sztoriból mégis hiányzik az anya. Már az első, tündérmesékre hajazó mondatból kiderül, hogy „elrabolták a dzsinnek a mutert”: ez a kezdeti hiányállapot, amit a mesékben a hősnek meg kell szüntetnie, a kár, amit orvosolni kell. A dzsinnekkel viszont nem könnyű felvenni a harcot, mert ezek nem az Óperenciás tengeren túl, de még csak nem is a főszereplőnk lelkében kísértenek, hanem egy elérhetetlen, megközelíthetetlen területen: a Másikban. A kislány nem is próbál az anyja helyett megküzdeni a démoni lényekkel: egyedüli megoldást abban lát, hogy hosszú, hömpölygő, egzaltált mondatokban próbálja szépíteni a történetet, túl hangos nevetésekkel és mulatságosnak szánt beszámolókkal takargatni a nyilvánvalót, fordulatos és mívesen elbeszélt mesébe eufemizálni a horrort, amit éppen él. Zseniálisan eltalált ez a hang: hiteles, mert egy traumatizált helyzetben általában valahogy így érzékeli a világot a gyerek (egyébként egy felnőtt is), fojtogató, mert egészen közelről tapasztaljuk, hogyan igyekszik elfogadhatóvá, otthonossá tenni a helyzetet az elbeszélőnk (a kislány mentegeti az anyukáját, viccesnek, erősnek és ügyesnek nevezi, a részeg periódusokról pedig úgy beszél, mintha azok csodálatos, különleges átváltozások lennének), és mindeközben nem csak sajnáljuk a gyereket (aki, ahogy az lenni szokott alkoholisták hozzátartozói esetében, önmagát vádolja és bünteti a kialakult helyzetért – és borotvával vagdossa magát), de fel is nézünk rá, mert a maga módján tényleg egy hős, aki sajátos (és néha önpusztító) eszközökkel, de vigyáz arra, hogy helyreálljon (magában) a rend (gördeszkázni megy, hogy kitisztuljon a feje, filctollakat olvaszt meg a villanykörtén, mert az illata megnyugtató, és arról álmodozik a buszon, hogy hazáig követ másokat, segít nekik főzni és náluk vacsorázik). És mivel a történet jelenideje a trauma stádiuma, a befejezés is ehhez illik: mint az általam ismert legszebb, alkoholista szülő-tematikájú ifjúsági regényben (Siobhan Dowd: Éles és gyors sikoly), a klasszikus feloldás és előíró jellegű, tanulságos megoldás helyett (ami mindig a szülő megfelelő döntésén múlik, tehát nem a főszereplő felelősségi körébe tartozik és nem az ő érdeme), itt is egy kamaszkor előtt álló, szorongó, de elszigeteltségében már a szabadságra készülő, ébredező hőstől búcsúzunk el. Nagy Boldizsár