Bosnyák Viktória egészen sokáig műfordítói tevékenységéről volt ismert, és talán vannak páran, akik mind a mai napig a Twilight 4. részének vagy éppen a Csúfok sorozat első köteteinek magyarosítása kapcsán hallották csak a nevét.  Azonban érdemes tudni, hogy gyermek- és ifjúsági könyvek szerzője is, első kötete - jelen cikk tárgya - először 2003-ban jelent meg a Móra Kiadó gondozásában. Akkoriban élte fénykorát Harry Potter - bár a történetnek köze nincs hozzá, ami már kapásból pozitívum -, így természetes volt, hogy a boszorkányság, mint olyan vonzotta az olvasókat.   A folytatás nem is váratott magára sokáig, 2005-ben megjelent a Klott Gatya, ne fárassz!, amely a megismert osztály következő tanévét hivatott bemutatni. A harmadik, zárókötet már a Könyvmolyképző Kiadónál látott napvilágot, Analfa visszatér címmel, ugyanitt jelent meg először egységes kiadásban a teljes trilógia. A szerző ez idő alatt megírt egy anyanyelvi sorozatot, amelyben a magyar helyesírás szabályainak megértését tűzte ki célul, valamint megszületett török összefogással a Mantyusok című sorozat. Most, tizenegy évvel az első regény megjelenése után a Kolibri Kiadó karolta fel a szerzőt, így az eddigi legszebb kiadás végre az én polcomra is felkerülhetett.  Kezdem a pozitív dolgokkal: még mindig remek ötletnek tartom az alapötletet, miszerint minden könyvtáros tündér, akik azért öregszenek és válnak mogorvává, mert a gyerekek egyre kevesebbet járnak olvasni. Vannak ugyanis olyanok, akiknek valóban szívügyük, hogy megszerettessék az olvasást a kicsikkel, programokat szerveznek nekik, igyekeznek felhívni a figyelmüket egy-egy sikertörténetre, éppen ezért válhatnak könnyen szomorúvá és elkeseredetté, ha próbálkozásuk kudarcba fullad. És ugyanígy csak dicsérni tudom a szerzőt a boszorkányok megalkotásáért: ők azok, akik minden erejükkel azon vannak, hogy megakadályozzák a tündérek küldetését (nekem legjobban az a rész tetszett, mikor szabadon engedték a könyvmolyokat, hogy reggelre falják fel az össze kötetet). Jóhegyi Laci is egy jó karakter, habár lehetett volna még csiszolni rajta egy kicsit. Nem árulom el, honnan is ered különleges képessége, ez legyen meglepetés, de biztos vagyok benne, hogy sok gyereknek a kedvence lesz, no meg abban is, hogy sokan irigykedni fognak rá a történet végén kapott ajándék miatt. Felnőttként azonban már sokkal könnyebben észrevettem a kötet hibáit, mint gyerekként. Egy felől nem tudom, pontosan mit is akar tanítani az olvasóknak a szerző. Addig világos, hogy ha olvasunk, akkor boldoggá tesszük a könyvtárost, aki örökre szép és fiatal marad, ugyanakkor az is benne van a regényben, hogy ne együk meg a menzán kapott ebédet, mert azt boszorkányok főzték. (Persze, egyik gyerek sem hülye, mindenki tudja, hogy ez csak mese, de én akkor is kis ellentmondást érzek a két foglalkozás bemutatása között.) A másik, ami igazán böki a csőrömet, hogy oké, a szereplők mindannyian olvasnak a regény végére, de milyen áron is jutnak el idáig? Bosnyák tulajdonképpen azt mondja ki, hogy A Pál utcai fiúk unalmas, és csak úgy élvezi minden gyerek, ha Nemecsek a végén nem meghal, hanem születésnapi zsúrt rendeznek neki. Abba most nem megyek bele, hogy szerintem Molnár Ferenc története az egyik legjobb a kötelező olvasmányok sorában, mert a szerzőnek is meg lehet erről szabadon a véleménye, de ugyanakkor felmerül bennem, hogy mi is lesz a továbbiakban a könyvek sorsa? Mert az addig rendben van, hogy ezt elolvasták, tetszett nekik, de mi lesz a következő regénnyel (ami, ha sorrendben haladunk az Egri csillagok)?  Persze, tisztában vagyok vele, hogy ezeket a dolgokat csak egy felnőtt látja bele a történetbe, és nem ők a célközönség, és a gyerekek valószínűleg imádni fogják ezt a könyvet (főleg az új kiadást, amiben a lapok szélén egy minimozinak is szemtanúi lehetünk). Szóval, ez a kritika most nagyon személyes hangvételűre sikeredett, ugyanakkor úgy véltem, hogy ezúttal megengedhetek magamnak ennyit, ha már korábban született egy cikkem a regényről. Forrás: Könyvkritikák blog