Max, aki először embrióként szólítja meg az olvasót, és aztán kilencéves koráig mesél, büszke arra, hogy egy napon született Hitlerrel, és hogy dolichokefál koponyaformájának köszönhetően a Lebensborn etalonja. Ridegen elemzi, miért szükséges legyilkolni az anatómiailag fejletlen egyedeket, és ereje teljében érzi magát, mikor a besúgásának köszönhetően több családot küldenek koncentrációs táborokba – majd látjuk kibontakozni azt is, hogyan hasonlik meg, amikor belehabarodik egy szintén árja külsejű, de zsidó fiúba.
Mi is ez a Lebensborn, ami emberek, nők, gyermekek ezreinek életét befolyásolta (tette lehetővé, vagy éppenséggel tönkre)? A német vezetés már a harmincas évek közepén elégedetlen volt a születésszámmal, magas volt a magzatelhajtások száma is. Erre a kínzó problémára született megoldásként a Lebensborn-program. Kiválogatott, az árja kritériumoknak messzemenően megfelelő lányok, asszonyok párosodjanak hasonló minőségű SS-tisztekkel, az anyák a terhesség idejére ellátást kaptak, majd szülőotthonokban hozták világra a tökéletes árja gyermeket.
A mai Németország területén összesen hét anyaotthon nyílt, ahol 770, házasságon kívüli gyermek jött a világra. Ha akarták, a nők megtarthatták a gyermeket, de le is mondhattak róla. Ilyenkor magas rangú tisztek fogadták örökbe ezeket a kicsiket. Így remélték megteremteni az árja faj kellő utánpótlását, a „jövő nemességét”. (A működéséről ironikusan számolt be Hrabal az Őfelsége pincére voltam című regényében és Menzel a belőle készített filmben.)
A program azonban nem működött kellő hatékonysággal (viszont drága volt), ezért kiterjesztették a megszállt európai országokra, méghozzá szörnyű módon: amennyiben a lakosság egy része az árja-kritériumoknak megfelelt, gyerekeket raboltak el a családjuktól, és hű nácivá átnevelő intézményekben helyezték el, illetve örökbe adták őket. A katonák pedig parancsba kapták, hogy minél több helybéli nővel teremtsenek kapcsolatot, nemzzenek gyermekeket, s az így szülésre fogott tenyészanyákat a megszállt országokban létesített további
Lebensborn otthonokba terelték (Ausztriában, Lengyelországban, Belgiumban, Luxemburgban, Hollandiában). A legtöbb ilyen intézmény a „legtisztább árja fajúnak” tekintett Norvégiában létesült. A nagyon hiányosan fennmaradt dokumentációból tudjuk, hogy körülbelül 6-7 ezer gyermek születhetett a háború végéig, Norvégiában 6-12 ezer német-norvég baba jöhetett a világra, és úgy becsülik, hogy a megszállt területekről 20-25 ezer gyereket rabolhattak el.
Sarah Cohen-Scali könyve tehát erről a történeti szituációtól startol, hogy ifjú felnőtt olvasóinak bemutassa a náci ideológia egyik legperverzebb hajtását. A történet főhőse Max, aki édesanyja méhében már öntudatra ébredt, tökéletes kis náci. Elbeszélése szerint ő az első bébi, aki egy SS-tiszt és egy hajadon lány „egyszeri párosodása” eredményeként épp Hitler születésnapján jön világra. Ezért aztán kivételezett helyzetbe kerül, ő az, akit „a Führer személyesen keresztel meg”, azaz a FSZKM, neki több mindent szabad, és kitüntetett figyelemben is részesül. Minthogy roppant intelligens (az árja faj príma példánya, ugyebár) éberen követi a körülötte zajló eseményeket. (A betűszavak, rövidítések túlburjánzó használata erősen jellemezte a Harmadik Birodalom nyelvét.)
Roppant szórakoztató ez, és roppant kétségbeejtő, hiszen egy hithű náci világába kukucskálunk be. Abba nézőpontba, ami tízmillióké volt a harmincas évek formálódó és erősödő hitleri Németországában. Hiszen egy egész ország csaknem 80 millió lakója tűrte-támogatta, majd szenvedte évtizeden át. Ennyi embert valahogy át kellett itatni az eszmével, lelkesíteni, oktatni, tömegeit befolyásolni és jól tartani. És persze szaporítani, hogy az új generáció már ne is kérdőjelezze meg a vezér állításainak igazát, az ideológia helyességét.
Max náci szemüvegén keresztül követjük, ahogy leválasztják anyjáról. A szuperbaba tudatosan szakítja el a „láthatatlan zsinórt”, mert erős és kemény akar lenni, mint a Krupp-acél. Ötéves, amikor csali szerepet kap az árjagyerek-rablási akcióban. Itt már szenvtelenül segédkezik a szökési kísérletek megakadályozásában. A halál, a gyilkolás számára a mindennapi élet része. Először akkor rendül meg, amikor meghal egyetlen barátja, akivel együtt küzdötték végig és élték túl Berlin bombázását, az éhezést, az oroszok bevonulását.
Az olvasó végigjárja az utat, amíg Max tökéletes náci kisfiúvá, Konráddá válik. Az a lépése viszont már szimbolikus erejű, amikor visszaveszi a szülőanyja által adott Max nevet, és eldobja a Konrádot. Fokozatosan eltávolodik a náci eszméktől, egyre kifinomultabb nyelvezetet használ, összetettebbé alakul a világlátása. Észreveszi maga körül az embereket, a szenvedést, megtapasztalja a barátságot.
Az első ember, akihez ragaszkodni megtanul, egy lengyel fiú. Őt is a családjától rabolták el, és kiderül róla, hogy zsidó. Max e küzdelmes barátság révén, nagy lassan döbben rá, hogy a zsidók is épp olyan emberek, mint a nem zsidók. Lehetnek bátrak, akár hősök is, és bizony: szerethetők.
Megrendítő, ahogy a kicsi gyerek lelkesen idézi a náci gondolatokat, Hitlert. A vezér és kancellár nem véletlenül akart egy új, az ideológiát meg nem kérdőjelező ifjúságot nevelni, amelyik kérdések nélkül indul háborúba érte.
»Azt akarom, hogy a fiatal vadak ereje és szépsége áradjon a német ifjakból. Szigorú testi gyakorlatoknak fogom alávetni őket. Ifjainknak elsősorban sportosnak kell lenniük: ez a legfontosabb. Így vezethetem vissza őket a természet ártatlanságához és nemességéhez. Nem akarok intellektuális képzést. A tudás csak elrontja az ifjúságot« – idézi Max Hitler szavait. Vajon miért hangzik ez annyira ismerősen ma Magyarországon?
Amikor minden összeomlott kívül és belül, Max dél felé menekül, bele az amerikaiak karjaiba. Sokáig nem hiszi el, hogy a magára maradt gyerekeket összegyűjtő amerikai katonák nem veréssel fegyelmezik őket, mint a katonai iskolában, és hogy az egészségi állapot felmérése után a gyengéket nem küldik megsemmisítő táborba (mint a német Braune Schwesterek), hogy enni adnak nekik és megpróbálják megkeresni a családjukat. Most akkor nem németesítenek – csodálkozik Max –, hanem amerikanizálni fognak?
»Az előbb azt mondtad, hogy a gyerekeknek nem kell megfizetniük a szüleik bűne miatt – mondja Max az amerikai ápolónőnek. – Ő (szőke nő a képen) ő az a Frau, aki párosodott egy SS-tiszttel, hogy engem (a babára mutatok) megcsináljanak, és ajándékba adjanak neki (és a Führerre mutatok).«
A nővér azonban csak akkor hiszi el Max meséjét, miután az elmondja az egész történetet. És mi, olvasók továbbgondoljuk Max sorsát az események tükrében. Emberek millióinak torzult el a gondolkodása az egyetlen ideológia mindent elsöprő és megkérdőjelezhetetlen uralma idején.
Vajon sikerül-e az összeomlás után újra talpra állni, a romokon felépíteni egy új világlátást? Mi történt ezekkel a gyerekekkel, akiknek nem voltak szüleik, nem ismerték a gyökereiket? És akiket elraboltak és erőszakkal átneveltek? Hogyan dolgozták föl mindezt? Vajon kiket tekintenek felelősnek mindezért, kiket gyűlölnek, és tudnak-e megbocsátani?
Fontos könyvet ad a kezünkbe Sarah Cohen-Scali. Bár gondosan felkészült a témából, s a történetben sok dokumentált tény, név, adat szerepel, mégis a könyv utószavában Karsai László történész rámutat néhány tévedésre, utóbb városi legendának bizonyult történetre. Kiegészítései, a regényhez fűzött hasznos tudnivalók is jelzik, akad még feltáratlan történet – tehát érdemes tovább kutatni, hozzáolvasni.
A mélyen elgondolkodtató, megrázó történetet Tótfalusi Ágnes nagyszerű fordítása teszi letehetetlenné.
Kleyer Éva
Forrás: olvassbele.com
|