Kövér Lajos története ugyan kissé nehézkesen lendül be, de a mesélés, a mondatgörgetések, viccesen anekdotizáló vagy éppen ismeretterjesztő kitérők, szóorgiák, szólásmagyarázatok, halmozások, fokozások, hasonlatok, széles spektrumú nyelvi regisztereken megszólaló szövegtöredékek és -törmelékek, versbetétek (!) az első oldaltól mesteri megkomponáltságban írják a könyvet.   Kövér Lajos aranykeze az első fejezetcímben megnyitott (aranykezű = ügyes kezű) és a zárómondattal kiteljesedett (aranykezű = a kezében, kezén aranyat viselő) szó- és szituációs játéknak megfelelően kettős olvasatú. Az intellektuálisabb igényű olvasat szerint a fikció folyamatos szövegszintű megerősítése mellett a szavak szintjén a dikció zsonglőrszintű hajlítása önmagában példaértékű. Másfelől a cselekménybonyolítás, a rejtélyek adagolása teszi igazán különlegessé a történetet - még a motiválatlan és túlságosan hirtelen bekövetkező végkifejlet ellenére is (de ez inkább a következő kötet felvezetőjeként olvasandó).   A regény két szintje közötti átjátszást a mesélés ritmusát több helyen is megtörő lírai(bb) részek teremtik meg. A gyermektelen, így jobb híján kis bábukat gyártó feleség tragédiája, a szerelmi szál alig észrevehető beszivárgása, a főhős ismétlődően katartikus röpdösése vagy az éjjeliőr hortyogásából kikerekített mítoszi dimenziójú látomás a világvégéről olyan mozzanatai a regénynek, amelyek a nyugodt, reflektálatlan, hömpölygő, a mese fő irányától ráérősen elkalandozó mesemondói hagyományokat idézik. E szövegrészekben a mesélés régi-új útja mutatkozik meg, ahol nemcsak a szövegben való gyönyörködtetés és a történet alakításának zsenialitása fonódik egybe, hanem játékos komédia és tragédia egyensúlya is megvalósul. A víz filozófiájára visszatérve - mely azért igen tanulságosan explicit módon is motiválva van, ti. „SOLVS PER AQVA" - meg az elkövetkezendő Kövér Lajos-opusok irányába előremutatva, elmondható, hogy: „mindenesetre az élet útjai, és bár kétszer ugyanabba a folyóba, de nem felejtjük, mindig visszahoz, aki a szívében megőriz, hálával tekintve". Lovász Andrea Forrás: Élet és Irodalom