A magas művészi színvonalon létrehozott alkotások önmagukban kiválóan helyt állnak, ám a több műfajúság együttes befogadhatóságának kérdése okozhat némi töprengést. Nem arról van szó, hogy a sorrendiség receptjét keresnénk, ám az biztos, hogy a 4-10 éves korosztályt el kell varázsolni valamivel, hogy kíváncsi legyen az egymásra épülő világok egyre komplexebb univerzumára. A világ összes kincsében a műfajok nemcsak a megértés, hanem az érzékek szerinti megtapasztalás szintjén is kiegészítik egymást, így a rétegezettségnek hátulütői is lehetnek: mit ad hozzá, illetve mit vesz el egyik műfaj a másik világából? Meddig segíti, és mikortól gyengíti az „aláfestés” a gyermeki képzelet működését? A kiinduló pontot természetesen a mese jelenti.   Bátky András szövege olyan szerzői mese, amely egyszerre épít (és reflektál) a népmesei hagyományra, a körülöttünk lévő világra és a korosztályi problémákra. Műfaját tekintve királylányos varázsmese, amely a szorongások feloldásáról, képességek elsajátításáról, a tudás megszerzéséről szól. Az életkori sajátosságokat szem előtt tartva elsősorban a mindennapjainkat modellezi, s csak áttételesen (a mese formai elemeivel) kapcsolódik az archaikus világrendhez. A kettő közötti egységet, afféle láthatatlan szálakkal, a csodához való viszony hasonlósága teremti meg. Itt is fordított világot látunk, amely tükröt tart a valóságnak: a hétköznapi válik szürreálissá, az irracionális félelmek és vágyak pedig természetes tapasztalattá. A műmesék általában ugyanúgy az egyén és a közösség közötti viszonyokra próbálnak megoldásokat mutatni, mint a népmesék, ám hőseik „civilizáltabb” körülmények között küzdenek meg feladataikkal. Máshogyan értelmezik a konfliktust, az ellenséget, a segítőket és a veszélyt, ezért más a mesék tétje, tanulsága is.   A világ összes kincsének főszereplője Nyughatatlan Micó, akinek a papájához való kötődése a mese fő témája. Az apa elvesztésétől való félelem a biztonságérzet megingásától kezdve az egyedülléttől való gyermek(lány)i szorongáson át a harmónia újbóli megtalálásig ível, és a szülőktől való elszakadás traumájának feldolgozására készít fel. Bátky meséje modernkori élethelyzetet rögzít: a család érzelmileg és szervezetileg ugyanolyan törékeny alapokon nyugvó, sérülékeny „intézmény”, mint az Üveghegy tetején álló százablakos ház, amelyből hiányzik az apa. Nem tudni, mikor indult el otthonról, távollétének oka titok és tabu – akár a láda, melyet a lány felnyit, szélnek eresztve a papa (képzelt) kincseit. Felborul tehát a rend, ezért útra kel segítőjével, a Rézcsőrűvel, hogy jóvátegye a csínyt. Útközben különös országokba jut el, míg rájön, hogy mindenkinek mást jelent a kincs, végül üres kézzel, de biztonságban tér haza, aggódó családja (köztük a papa) legnagyobb örömére.   Noha a mese a felszínen primér módon viszonyul a társadalmi sztereotípiákhoz, például a nemi szerepekhez, a műfaji klisék „átírásainak” köszönhetően mélyrétegeiben jelentéstöbbletet hordozó, kifejezetten ötletes árnyalatok színezik. Anya egyáltalán nem szerepel a szövegben, annyit tudunk róla, hogy van. Micó öt fiútestvérének feladata a behatoló idegen férfienergia – farkasok híján a Rézcsőrű – távoltartása a háztól, míg a lányé a papa jöttére való felkészült várakozás. A magányos madár azonban, amely csak a csőrét szeretné odadörzsölni az Üveghegyhez, olyan, akár egy öreg nagyapó, aki bölcs segítőként kíséri el Micót az úton, ahol klasszikus értelemben vett veszélyek nem leselkednek rá, csak a kihívás, hogy rájön-e, mi, illetve ki a papa legféltettebb kincse. Repülésük sokkal inkább zuhanás az Üveghegy lábához, bele a nagyvilágba, majd a világ másik felébe, egészen a tenger mélyéig, onnan haza.   Rofusz Kinga illusztrációi önálló világot teremtenek a történet köré, egyben értelmezik annak viszonyait. A gyönyörűséges akrilrajzok szintén a valóság és a képzelet határán lebegnek, miközben játékosan idézik meg a hagyományt, René Magritte képeit. A hal formájú, uszony-szárnyas madár karom-tollakkal és cilinderrel, a száj alakú felhők és halak, a fekete öltönyös emberek, a lebegő ballonkabátosok, az esernyővel sietők, a repülő szekrény, ablak, óra, zongora, a szemgolyók – mintha mind a francia festő figuráinak rokonai lennének, akik átjárnak évtizedeken és könyvlapokon. Egy-egy eltévedt márna beúszik a történet elejére, az ablakban egyszer csak megjelenik a papa, és egyébként is láthatatlan ceruzafonalak kötik össze a szálakat. Törnek a dimenziók, egy ábrán belül is váltanak a fókuszok: kívül vagyunk, de bent; közel, mégis távol; babaházban és a világ végén. Kollázsszerűen ragasztott papírok olykor szövegeket is rajzolnak a felületre (a mindentudók földjén az összművészetiség jegyében a Teatro, Alphabeths, secret, libros, música és Illustraciones szavakat rejtik a jegyzetfelhők), a ceruzafirkák a rétegezettségre, befejezetlenségre, az alkotási folyamatra, a perspektívaváltásra és a gyermekrajzokra emlékeztetnek.   A világ összes kincse hangjáték változatában a zene, a dalok és a hangok teremtenek atmoszférát a mesének, egy egészen másfajta befogadói figyelmet feltételezve. A Sárik Péter, Szirtes Edina Mókus és Födő Sándor Fodo által szerzett improvizációs zenék azonban nemcsak kiváló hangkulisszát festenek (az eső zongorafutamokat kopog, a fényár hegedűszólamként zuhog), hanem a zenehallgatás rejtelmeibe is bevezetnek. A világba való belezuhanáskor szétesik a harmónia, az élet zaja egy hangoló zenekar, a repülés totális free jazz, amely pillanatok alatt rendezett káosszá szerveződik, majd népies dallamok szaxofon-szólamain át lebegünk egyre közelebb a földhöz.   Ugyanakkor a hangjáték nem találta meg a tökéletes formáját: a narrátori szerep lekettőzése dramaturgiai és minőségi zavarokat is okoz a produkció összességét illetően. Míg Bíró Eszter egy személyben tökéletes Micó és mesélő, aki érzékletesen vált szerepek, hangok és hangulatok között, addig Bátky papírízű felolvasása megköti a képzeletet, s a magyarázat kényszerbe sodorja magát a szerzőt. Egyrészt egy értelmetlen felvezetéssel kezdünk, miszerint a szép meséket Eszter (a nő), az érdekeseket ő (a férfi) szokta mesélni, aki ha zsákutcába mesélne bennünket, átveszi tőle a szót (ehhez képest Eszter kezdi el a mesét). Másrészt a dalok magyarázzák a történet hiányzónak vélt láncszemeit – például bekerül a mama-szál, egy ének a mosó, főző, takarító anyáról. A jól sikerült dalok ezzel szemben elidőznek a történet dramaturgiai fordulópontjainál (az útra kelésnél, a megérkezésnél), kinagyítják a hős dilemmáit, megszemélyesítik a gondolatait, előrevetítik vagy összegzik az eseményeket. Egyetlen dal van, ahol nem Micó szólal meg, hanem a mindentudók, ami szintén okoz egy kis zavart. És ha már itt tartunk, keresetlen megoldásnak tartom a víz alatti halak és a bölcsek hangtorzítással való megszemélyesítését.   A világ összes kincse összességében véve magas színvonalú és hiánypótló alkotás, amely feltehetőleg a pódiumon találta meg ideális formáját. Rofusz Kinga rajzainak szereplői és tárgyai háromdimenziós plüss-valóságukban kelnek életre egy bábos-narrátor közreműködésével, a mesemondást és az interaktív játékot egyesítő koncert-színházi előadásban. A mese ily módon a közösségi együttlét és közös alkotás folyamatában nyerheti el mágikus funkcióját – legközelebb 2013. április 14-én az Erzsébetligeti Színházban. Az intenzív találkozás után aztán bármikor jöhetnek a képek (április 21-ig a tárlat ugyanitt, a Napfény Galériában megtekinthető), a könyv vagy a lemez, önállóan vagy együtt, újraélni az élményt.   Miklós Melánia