Klaus Hagerup író, forgatókönyvíró, színész és rendező 1946. március 5-én született Oslóban. Élete során több tucatnyi színdarabot, rádiójátékot, verset, mesekönyvet írt, emellett filmekben is láthatta a közönség. Egyik legismertebb munkája a Bibbi Bokkens magiske bibliotek című meseregény, amelyet Jostein Gaarderrel közösen jegyez. Magyarul a mostanival együtt öt kötete jelent meg, a Tim mesterdetektív és társa sorozat három része is elérhető hazánkban. A kislány, aki meg akarta menteni a könyveket 2017-ben, egy évvel az író 2018. december 20-án bekövetkezett halálát megelőzően került kiadásra. Amikor először megpillantottam a kötetet, azonnal tapasztaltam, hogy mennyire igényes a magyar változat. A különleges, nagyalakú, keménytáblás kivitel a régi könyvkiadás korába repíti vissza az olvasót, abba a korba, amikor a könyveket pusztán kézbe venni is öröm volt. Belelapozva, az is megállapításra került, hogy az illusztrációk sem okoznak majd csalódást: Lisa Aisato egyedi stílusú, festői hatást keltő rajzai szintén szemet gyönyörködtetők, egyszerre vázlatosak és részletgazdagok. Szerintem nincs olyan könyvmoly, aki ne szeretne olyan hősökről olvasni, akik maguk is könyvszerető emberek, sőt, kimondottan élvezetes, ha a történet középpontjában a könyvek és az olvasás szeretete, annak megmagyarázhatatlan, varázslatos ereje áll. Így voltam ezzel én is, így már a megjelenés előtt biztos voltam benne, hogy ezt a mesét el fogom olvasni, ha törik, ha szakad. Ugyan, a cím és a fülszöveg kicsit becsapós, mert bár a sztori elején valóban a könyvek megmentésére helyeződik a hangsúly, a történet egészen más irányt vesz, amikor Anna kezébe kerül Waldemar Seier Az elvarázsolt erdő című meséje. A rövid regénynek ugyanis hiányzik az utolsó oldala, ezért Anna elhatározza, kideríti, hogyan ér véget az izgalmas történet. Ennek érdekében az osztálytársait, a tanárait, végül a város teljes lakosságát mozgósítja, mígnem odáig jutunk, hogy mindenki kíváncsi lesz a befejezésre. Azonban, hogy ennek hogyan jutnak a végére, legyen meglepetés. Elég talán csak annyit mondanom, hogy miközben Anna kutatja a választ, ráébred, hogy nem kell félni a jövőtől, a megöregedéstől (és ennek vonzatában, a haláltól), hiszen megannyi kaland vár ránk az életünk során, soha nem tudhatjuk, mi lesz életünk legcsodálatosabb pillanata. Így válik Hagerup története az élet szeretetét dicsőítő, megható, helyenként szimbolikus mesévé, amely tartalmában is igazodik az igényes külcsínhez. Egyedül az sajnálatos, hogy a könyvtári kötetek sorsára nem derül fény, ahogy arra sem, hogy Anna hogyan menti meg a többi könyveket.   konyvkritikak.blog