A szövegek, akár a nagy előd legtöbb darabja, a gyerekvers-irodalom rímes, játékos, humoros, a nyelvet a végletekig csûrõ-csavaró vonulatát folytatják. Van azonban egy óriási különbség, ami persze nem túl meglepõ az utóbbi évek gyerekirodalom-termésének ismeretében: ezek a versek már nemcsak a nyelvvel játszadoznak szabadon, hanem, a kortárs irodalom fő sodrához hasonlóan, saját hagyományaikat is kellő távolságtartással és iróniával kezelik. Rengeteget idéznek, utalgatnak, idézőjelbe, zárójelbe tesznek mindent, ami él és mozog. Ezek a versek már nem gügyögnek. Sikerült felnőniük a saját közönségükhöz. De egy gyerekvers-antológiánál, mint tudjuk, a vizuális hatás legalább olyan fontos, mint a szövegek. És ha ez utóbbiak között vannak jók és kevésbé jók, Takács Mari illusztrációiról csak szuperlatívuszokban tudok beszélni. A rajzoktól teljességgel idegen a más gyerekkönyv-illusztrációk pamutgombolyagos-kiscicás aranyoskodása. Kétféle technikát ötvöznek zseniális humorral: az akvarelles-temperás technikát és a XX. század eleji metszetek vonalkázós, szöszmötölős technikáját. És szépek és viccesek és színpompásak, az ember legszívesebben beléjük harapna, de nem haraphat, mert már felnőtt; szóval a fene essen a sok büdös kölökbe, irigylem őket. Elekes Dóra