Boribon legeslegújabb „kalandjáról” szólva sem szabad szó nélkül elmenni amellett a valóban példátlan teljesítmény mellett, melyet a Boribon-könyvek több mint 50 évnyi sikere, a mindenkori közönség visszajelzéséből következő folytatódása fémjelez. Az első Boribon-kötet, a Boribon, a játékmackó című képeskönyv 1958-ban jelent meg, s mi sem jelzi jobban érték- és időtállóságát, mint hogy a 2000-es évekbeli újrakiadásakor lényegében átigazítás nélkül, változatlan formában kerülhetett az időközben alaposan megváltozott világ alaposan megváltozott olvasói elé.
Marék Veronika könyveinek, sorozatainak jelenléte az elmúlt évtizedekben úgy volt egyenletes és a megnyugtató állandóság érzetét keltő, hogy mindig kerülte a dömpingszerű megmutatkozást vagy a gyermekirodalom területén is felfedezhető divatjelenséggé válást. Talán ennek a komoly eredményeket érlelő türelemnek köszönhető, hogy a Boribon, a játékmackó után 12 évvel születik csak meg az első valódi Boribon-könyv, a Boribon és Annipanni (1970-ben), mely a napjainkban is megjelenő, új és új kötetek igazi nyitányát jelenti. Ebben a kis kötetben már minden és mindenki ott van, ami/aki a következő kötetek lapjain visszatér, és egy-egy történet középpontját, legfőbb, mesére indító kérdését alkothatja.
Teljes „harci díszben”, mesére készen lép elénk Boribon, a barna medvebocs, minden elkövetkező bonyodalom bátor és olykor gyámoltalan főszereplője. „Egy szép nyári délután” találkozunk vele először, karján – egyelőre – üres kosárral, amint „szamócavadászatra indult”. Talán nem túlzás azt állítani, hogy Boribon már itt olyan egyéniségként, kiforrott és összetéveszthetetlen mesehősként köszön be, ahogyan később mindig ráismerünk.
Pedig, ha jobban meggondoljuk, egyáltalán nincsen könnyű dolga: a modern gyerekirodalom nevezetes játékmedvéinek és mackóinak fenntartott panteon jobbnál jobb és híresebbnél híresebb figurákkal büszkélkedhet. Ott van mindenekelőtt Vackor, „a piszén pisze”, óvodába járó és iskolakerülő kölyökmackó, aki, még ha verslábakon jár is, mégiscsak keresztezhetné a mi Boribonunk útját. Vagy ott van a Sebők Zsigmond által életre keltett, de a hasonló című gyermekfolyóirat révén évtizedekig más írók által is továbbírt Dörmögő Dömötör, aki szintén a medvenemzetség tagja. Szólhatnánk a több részt megért, Bodó Béla-féle Brumi-könyvek főhőséről, de ide idézhetnénk Tandori Dezső legendás Medveszekrényének kolóniáját is, akikről az immáron többkötetnyi verses beszámolók szállítanak hírt. És akkor még Micimackóról, minden modern medvehős legvalószínűbb őséről nem is emlékeztünk meg, pedig az ő közvetítése nélkül bajosan lehetnének ma a medvék minden gyerekszoba és gyerekkönyv legszelídebb és legbarátságosabb lakói.
Márpedig Boribon biztosan az. Elmondható róla, hogy úgy veszítette el a medveségből adódó, vad és ragadozó voltára emlékeztető jegyeket, hogy közben mégsem szelídült jellegtelenné (ahogyan az „pályatársaival” néha megesik), mégis megőrzött karakterében valamit a morcos, nehézmozgású és télkedvelő fajta tulajdonságaiból.
Boribon legalább annyira medve, mint amennyire ember, legalább annyira medvebocs, mint amennyire gyerek. Valaki, aki sokat tud, de mindig van még mit megtanulnia. Valaki, akit nemes megérzései akaratlanul is a legjobb utakra és a helyes választásokra vezetnek, de aki a legegyszerűbb, hétköznapi szituációk által zavarba ejthető. Boribon, ez az igazi mesebeli „köztes lény” úgy áll előttünk, azzal a magától értetődőséggel mutatkozik be, amivel a kisgyermekkor osztatlan fantáziavilágának szüleményei szoktak, akik éppúgy otthonosan mozognak a képzelet birodalmaiban, mint az ún. valóság tájékain. Azokból az időkből ismerjük tehát Boribont – s azokba az időkbe repít vissza a vele való találkozás -, amikor semmiféle furcsaságot nem jelentett még, hogy egy kismackó az Annipanni nevű, különben magányos kislánnyal él együtt, felnőttek és a körülölelő társadalom felügyelete nélkül, amikor tehát az életbeli lehetetlenségeknek ez a halmozott, történetről-történetre öröklődő formája nem megértésbeli nehézségeket támaszt, hanem izgalmas kiindulópontot jelent.
Marék Veronika meséi – Boribonnal az élen – ezt tudják, ez a nagy tudományuk: a gyermekkor öntudatlan és osztályozás nélküli/előtti idejéből indulva, a felelős felnőttség tapasztalatrendszerét szállítva (a szociális boldogulás, a fejlett érintkezés tanulságait megosztva) vezetnek végig egy-egy eseményen, örökké esedékes életfordulaton. Vagyis e mesék egyszerre kerülik meg és haladnak át mindazon, amit nevelődésnek hívhatunk. Olyan természetességgel érik ugyanis el a legjózanabb és élhető tanácsot, hogy az végül semmiben sem emlékeztet a pedagógia közkeletű dogmáira, sokkal inkább egy elbeszélés egyedül üdvözítő megoldását tartogatja.
Amit a Boribon-történetek nagy erővel hirdetnek, de még inkább példáznak, az egyrészről a világok többféleségének alaptapasztalata, másrészről viszont e világok összefüggésének és egységének élménye. Az egyes szereplők között megoszló, elosztott tudás – egy-egy közös eseményre vonatkozó ismeret – különbsége, egyenlőtlensége szüli azokat a konfliktusokat, alakítja azokat a határhelyzeteket, melyeken csak a kölcsönösség, az empátia, a belátáson alapuló segítségnyújtás által, valamint a türelem és megtérülésben való hit erényeivel lehet és érdemes túljutni. Hányszor és hányszor élheti át Boribon, hogy bár rövidtávon, a döntését követő pillanatokban veszteséget vállal (szétosztva lufikat vagy lemondva a legszebb almákról), de az életet igazgató, rajta kívüli törvények mintegy igazságot szolgáltatnak neki és döntésének, biztatólag jóváhagyják választásait. Magyarán Boribon újra és újra megtapasztalhatja és megtapasztaltatja a nem magától értetődő, de hihető életprogramot, melynek középpontjában a jóság és az arra való törekvés áll.
Hogy ezt nem a didaxis megnehezítő és elidegenítő módján teszik, e mesék külön erénye. A mese, a történetmondás visszatalál itt eredeti feladatához: a másik végighallgatásának és megértésének szükségességéhez. Marék Veronika azért mond mesét, amiért beszélünk: hogy kiléphessünk az én felségterületéről s közös szavak, jelek által felfogható legyen a másik élete, indoka, választása, hogy még egy kevésbé kedvező élethelyzet (pl. egy szomorú, mert esős nap) is reményt keltőnek (szivárványosnak) mutatkozzék pusztán azáltal, hogy a mások nézőpontját is megismerjük. Ez az eredendő történetközpontúság és természetes, minden – de tényleg minden – sallangtól mentes elbeszélőkedv a Boribon-mesékben a gyermek fabulagyártó képességével áll összefüggésben. Nézzük csak meg az első (előtti), már említett Boribon-mesét (Boribon, a játékmackó), ahol a valódi történet szikár és szinte történés nélküli eseményeit (egy házimackó hirtelen eltűnését) a két gyerekszereplő, Gabi és Gyuri hiányállapotot kiegészítő fantáziamunkája, sejtései és félelmei alakítják-kerekítik szórakoztató történetté. Minden Boribon-mesében felfedezhetjük a külső történésnek és a belső reakcióknak ilyen egymást feltételező és történetgeneráló együttműködését.
A Boribon cicája megint nagyon sokat, ha nem a legtöbbet mutat fel a nyelvnek ebből a mágikus, megelevenítő, világmozgató hatalmából-hatásából. A lakásban Annipanni nélkül maradó, majd cica-barátját is elvesztő Boribon a név, a megnevező mozdulat útján talál vissza megszokott környezetébe, képes újra megteremteni a másokkal közös világ békés állapotát. Marék Veronika pedig, ahelyett, hogy hosszas névtani előadással bizonyítaná előttünk a név fontosságát, az emberi kultúrát és gondolkodást megalapozó egyetemességét, fordulatos és minden fordulatában követhető mesét oszt meg a névadás felelősségéről és szükségességéről.
Megtudhatjuk, hogy miért jobb név a Hapci, mint a Cica. Pontosabban, hogy miért tud névként működni az előbbi, s miért nem tekinthető annak az utóbbi. Egy kedves zárópoén még ezt az elnevezést is veszélybe sodorja, egyben leleplezi a név közösségi természetét, hiszen rájöhetünk, hogy minden név jelenthet valami mást, jelölhet valaki mást is. Kivéve talán Boribont, akinek nevét hallva bizonyára mindannyian ugyanarra a rég- és közelmúltunkban, valamint eljövendő meséinkben otthonos medvebocsra gondolunk, aki gyermek (na meg felnőtt) képzeletünk mindenkor – pontosabban: állandóan, legállandóbban – készséges lakótársa.
Tóth Ákos
AJÁNLOM AZ OLDALT
ÖSSZES FOGLALKOZÁS
