Kétségtelenül a mesék reneszánszát éljük. Nemcsak a népmeseként ismert, értelemszerűen behatárolhatatlan szövegkorpuszból jelennek meg újabb és újabb válogatások, gyerekeknek és felnőtteknek, a magyar, a cigány, a zsidó, a nemzetközi mesekincsből (az elmúlt öt évben többek között Boldizsár Ildikó, Bajzáth Mária, Zalka Csenge Virág, Frankovics György, Kele Fodor Ákos szerkesztésében, illetve átdolgozásában). Születtek gyűjtemények mindenféle korúaknak, léteznek tematikus válogatások például útkeresőknek, boldog öregekről, férfiakról nőknek és fordítva, életről, halálról, újjászületésről. Hivatásos mesemondók, mesekutatók, meseterapeuták, mesepszichológiával foglalkozó szakemberek dolgoznak azon, hogy a mesék nemcsak hogy ne kopjanak ki a kultúrából, és ne kövesedjenek meg iskolai tananyagként, hanem legyenek élővé, esetenként segítővé.
Mindezek mellett létezik a mesék továbbörökítésének egy másik gyakorlata: ez a már kanonizált meséket dolgozza át, pontosabban az ismert mesei szereplők, toposzok, motívumok felhasználásával, azok különböző szintű transzformációit hozza létre. Meséket használ mindenki, a Nébihtől kezdve a súrolókrémreklámig, aki úgy hiszi, ezzel lehet a gyerekeket elérni, illetve a gyerekkor utáni nosztalgia felébresztésével mozgósítani a felnőtteket. Az irodalmi igényű mesefeldolgozások annyiban mások, hogy maguk is szuverén irodalmi alkotások. Értelemszerűen: optimális esetben.
Lázár Ervin palacsintabolond duci királylánya vagy dajkává avanzsált Százarcú Boszorkánya mára épp annyira szerves része a meseirodalmunknak, mint Hétszünyű Kapanyányimonyók, és Zalán Tibor individualista királylányai (Királylányok könyve, Királylányok második könyve) legalább annyira megállnak a saját lábukon, mint Zalka Csenge Virág népmesegyűjteményeinek hősnői (Ribizli a világ végén, A kalóz királylány). De a „mai népmesék” nagyobb hányada kudarcra ítélt aktualizáció, hiszen többnyire motivikus szintű: kortárs környezetben, hétköznapi kellékekkel újramondott történet; alig néhány a kivétel, amelyik arról is szól, milyen lehetőségei vannak ma világlátási módként egy mesének. Beszédes példatára mindezeknek a közelmúltban megjelent Világvége alsó. Mai népmesék kortárs íróktól (Naphegy Kiadó, 2017) gyerekeknek, az És boldogan éltek. Mesehősnők utóélete (Cser Kiadó, 2018) meg az Ők is boldogan éltek? Mesehősök utóélete. A férfi változat (Cser Kiadó, 2019) felnőttmesék.
A mémként funkcionáló és az asszimilált mesék között értelmezhetők azok a művek, amelyek irodalmi igénnyel születnek ugyan, de alapvetően mégiscsak eszközként használják a mesét valamiféle jól meghatározott üzenet közvetítésére – ilyenek a Meseország mindenkié szövegei. Irodalmiság és pedagógia komplementaritásáról, bármelyikük prioritásáról, gyerekirodalomról lévén szó, régóta folyik a diskurzus, de ezeket a szövegeket deklaráltan „irodalmi minőségük miatt értékesként” vezeti be a kötet szerkesztője, „anélkül, hogy a szöveg didaktikus lenne”, s ezzel ki is jelöli a lehetséges befogadásukat. Bár a negédes szóvirágoktól sem mentes előszó homályosan fogalmaz:
„a beválogatott szövegek közül mindben van valami különös erő, egyszerre személyesek és közösek, ott van bennük annak a bizonyos levesnek a fortyogása (a Tolkientől idézett Levesesfazék, a Történet Üstje)”,de ezzel legalább nem tereli egyetlen irányba az értelmezést.
A cím ugyanis már önmagában, deklarációként elég erőszakos, s a példaként rendbe állított szövegek e szerepüknek meg is felelnek. Szólnak, szépen, sorban, nemet váltó, a társadalmi nemi szerepekre fittyet hányó, fejlődésben megrekedt, örökbe fogadott, transzszexuális, aszexuális, félárva, bántalmazott, elhanyagolt, testi deformitással született, roma származású, homoszexuális mesehősökről. De bármennyire is agresszív a marginalizált helyzetben levők felmutatásának témája, mégiscsak akkor működhet üzenetként (a gyerekeknél is), ha a szövegek irodalmi értelemben vannak annyira jók, hogy meséknek lehessen nevezni azokat. Enélkül ugyanis csupán kínos kompendium marad az egész.
Ahogy maradt is ez a kötet. Nem elég, ha az olvasó ráismer a Hófehérke, Hamupipőke, Pöttöm Panna, A hókirálynő, Bambi vagy a Koldus és királyfi (!) meséjére, a kilenc ismert író és nyolc, pályázat útján kiválasztott szerző művei közül csak néhány van szerkezetileg, nyelvileg rendben, amelyikben nincsenek logikai hibák, rossz mondatok, idétlen nevek vagy giccsbe hajó kinyilatkoztatások. Tompa Andrea erős (bár kissé túlstilizált) szövege, a Vas Laci a kötet egyik legjobbja, a különleges képességű, talált gyermek meséje ez is – nem feledve, hogy az örökbefogadásról olvastunk már megrázóan szép balladát Tóth Krisztinától: A lány, aki nem beszélt (Móra, 2015).
Lakatos István eredetmeséje arról, hogyan lett boszorkánnyá Jancsi és Juliska mézeskalácsházas banyája, erős drámaisággal szólna – ha nem rontaná el a motiválatlan megbotránkoztatási szándék, s Gimesi Dóra Óriásölő Margaratje kissé direkt módon, de leginkább foglalja össze azt, amiről e kötetnek szólnia lenne jó: a saját félelmeink a legnagyobb legyőzendő óriások. A küldetés súlyától mintha mindvégig remegne az írók hangja: a tragikus mondatok, érzelgős közhelyek („Mindenki megérdemli, hogy magához hűen éljen”, „Csak az igazán nagyok elég nagyok ahhoz, hogy kicsik legyenek”) mögül alig hallatszik ki (mindössze!) két apró geg s Csehy Zoltán fantasztikus jutalomjátéka: a Házasodik a királyfi (Petőfi A tintásüvegének hangulatát megidézve), ahol az olvasói elvárásokkal tökéletesen szemben a királyfi végül az utolsónak jelentkező hercegkisasszony fivérét választja párjául. És ez a szöveg végig lendületes, poénos és jó. És örülni lehet nemcsak a vers, de az egész házasulósdi megoldásának is! Gyerekirodalomról és mesékről lévén szó, a humort kifelejteni/mellőzni, talán ez a kötet legnagyobb hibája.
Volt az, hogy 1995-ben, Cseh Tamás születésnapi koncertjén, a Merlinben az Ando Drom úgy énekelte bele Bereményi Géza szövegébe a Hol jár az Isten?-t, hogy azóta is érvényes leckét adott együttérzésről és újragondolásról is : „...attól féltem: nehogy majd így legyen, / csak tíz év múlva ne ez a dal legyen!”
Lovász Andrea
Forrás: Élet és Irodalom
LXIV. évfolyam, 42. szám, 2020. október 16.
|