A Pipó utazása első pillantásra inkább tűnik művészeti albumnak mint gyerekkönyvnek. Satoe Tone szándéka éppen ez volt, a képek nyelvén mesélni el történetét. Saját kötetéről így vallot szerzője egy interjúban: „Az én műveim teljesen szabadok, lélegeznek, ragyognak, élnek.” Története megejtően egyszerű: egy vándorló kisbéka nem tud elaludni, segítségére siet egy kisbárány, akivel álmában együtt vándorol. De ahogy az, az igazán jó történetekkel lenni szokott, története archaikus alapokra épült: az utazási regények irodalmi hagyományait követő történet hősei az időn, pontosabban a hónapokon keresztül szelik útjukat, megtapasztalva az elmúlás veszteségét és az újjászületés örömét. Vándorlásuk keretét az álmok birodalma adja, azon belül pedig az évszakok változó körei. Útjuk végén jutalmuk a barátság, az egymásra találás boldog biztonsága.   Mindezt a szerző néhány soros szövegek kísértében, festői szépségű kompozíciókon keresztül meséli el. A látvány meghatározó eleme mindvégig a táj, a maga fenséges monumentalitásában, nagy távlatú levegős végtelenségében. A kifutó képek mindegyike a látványnak ezt a felszabadító áradását sugallja. Satoe Tone gouache és akril keverékéből kibomló festői stílusa puha, sejtelmes, bársonyos formákat idéz a papírra, nélkülözi az anekdotikus tárgyi részleteket, arra ösztönözve nézőjét, hogy maga is elmerüljön az áradó színalakzatok puha derengésében. Az álmok vidékére induló barátok repülése például úgy jelenik meg, hogy a dupla oldal legnagyobb részét maga az áttetsző levegőég tölti be. Az emelkedő lebegés élménye éppen ebből a tárgy nélküli kékségből fakad. Útjuk során ettől kezdve, hónapról hónapra lépkedve, bejárják a szárazföldeket és vizeket. Minden hónaphoz egy karakteres szín és formai összhang társul – ami észrevétlenül az évszakok és hónapok változásának tudatosításában is segítségére lehet a gyermeknek. A tájrészletek ábrázolása független a megszokott téralkotási szabályoktól, a szereplők mérete olykor olyan kicsiny, hogy beleférnek egy pipacs virágába. Mindezt éppúgy az álomlét magyarázza, mint barangolásuk szédítően változó irányait: hol anyagtalanul lebegnek, hol vizek mélyére merülnek, hol végtelen mezőkön bolyonganak. Ebben a világban fent és lent megszokott viszonyait átírja a fantázia, a pipacsok emelkednek, a tavirózsák süllyednek, a tenger medúzái csillagokkal táncolnak. Satoe Tone formái mindig felismerhető természeti alakzatok, méghozzá festőileg rendkívül igényesen megmunkált jelenségek, áramlásuk, egymáshoz való viszonyuk mégis túl van a ráció birodalmán. Satoe Tone képi világa talán éppen ezért olyan felkavaróan megnyugtató és magával ragadó számunkra, mert mélyen kötődik a távol-keleti gondolkodáshoz. A kisbéka mint főhős alakja is akkor nyer értelmet, ha tudjuk, hogy a keleti kultúrákban a szárazföldön és vízben egyaránt otthonos béka az átváltozás, megújulás szimbóluma. Japánban pedig különösen az utazók által tisztelt állat, képét gyakorta talizmánokban hordják. Az ő alakja társul ebben az utazásban a báránnyal, aki viszont a keresztény kultúra egyik központi szimbóluma, akinek legősibb jelentése a termékenységgel függött össze. Innen nézve kap magyarázatot, hogy Satoe nem a nyugati naptár szerint, hanem májusban indítja el hónapköreit. Így ugyanis a két elveszett barát áprilisban, az ősi tavaszi rítusok, az újjászületés hónapjában talál egymásra. Ebből a nézőpontból a kettejük által bejárt út, egymás elveszítése majd megtalálása, egybe hangzik a természet változásával, a meghalás és feltámadás ciklikusan ismétlődő életrendjével.   A kötet emellett ezer más szállal is kötődik a távol-keleti kultúrához. Önmagában a természet mindent uraló áradása, fenséges monumentalitása része annak a filozófiának, amelyben az ember nem alakító centruma, hanem áhítatos és alázatos csodálója a természetnek: csak átutazó. Ennek megfelelően a könyv szereplői soha nincsenek a táj középpontjában, az uralkodó látványi elem soha nem ők, hanem az őket övező, végtelen nagyságú természet. A távol-keleti képalkotás hagyományai érvényesülnek abban is, ahogy Satoe teret enged a „semminek”, figuráit a természet egynemű anyagába helyezve, legyen az egy aranysárga búzamező vagy a januári hóesés tejfehér függönye. A nyugati néző számára ez már maga az absztrakció, a keleti gondolkodás szerint viszont esély a belső megnyugvásra. A Pipó utazása a megszokottól némiképp eltérő befogadói attitűdöt igényel. Az események habzsolásához, szózuhataghoz, sebesen változó képekhez és naturális részletekhez szokott tekintetünknek megnyugvást kínál. Az elidőzés, elmerengés meditatív csendjét. Mindez az olvasó szülő és gyermek számára is újszerű élményt ígér, ahol a pár soros szöveg elolvasása után figyelmet kapnak a színek, a formák. Idővel közös beszélgetésbe fordul a kép szemlélése, megfogalmazódhat a színek hangulatképző ereje, a tengerkék mélysége, a hóesés csendje vagy a tavaszi mező felszabadító pirossága. A Pipó utazása végső soron olyan közös barangolásra hívja olvasó-nézőit, amiben a képek helyet adnak a csendes szemlélődésnek, gondolkodásnak, közös beszélgetésnek, bizonyságot adva arra, hogy az élet fontos dolgai pusztán a képek világával is elmesélhető.