Az ötlet végtelenül egyszerű. Egy színes pöttyöt a szerző utasításai szerint egyszer meg kell nyomni, és a következő oldalra lapozva kettő lesz belőle. Aztán dörzsölni kell, és piros lesz, aztán a pöttyök megsokasodnak, megnőnek, összemennek, összerázkódnak, sorba állnak, annak az instrukciónak megfelelően, amit olvasunk és végrehajtunk.

Az első pár alkalommal, amikor a gyermek rácsodálkozik a könyvre, az a varázslat örömével ajándékozza meg. Kreatívabb gyerekek bizonyosan eljutnak előbb-utóbb oda, hogy megpróbálnak valami mást is tenni a pöttyökkel, mint amit a szerző ír. Mégsem csalódás, hogy nem igazi varázslat van a könyvben, inkább tapasztalat.

Azt hihetnénk, hogy könnyű ráunni, hogy hamar kifullad, pedig nem. Amikor már felfedezte a „titkot” a kis olvasó, hogy bizony mindig ugyanaz lesz a következő lapon, akkor is kérni fogja, – az enyém legalábbis kérte – hogy vegyük még elő. Ekkor azonban már nem a varázslat, hanem a játék kedvéért.

Nagyon jó ritmusa van a könyvnek, lassan indul, és épp, amikor már ráunnánk, hogy csak nyomkodni, meg dörzsölni kell a pöttyöket, felgyorsul, dinamikus lesz, rázni, tapsolni fogunk, rendezetlen lesz a terep, hiszen a golyók „túlgurulnak” az oldalon (és persze sok minden mást is csinálnak), van itt is bonyodalom, és persze megoldás, lenyugvás. Egy nagy, vicces, nevetgélős játék ez, ami a végére mégis megpihen. Aki kíváncsi rá, hogyan lehet három kicsi pöttyel akár egy óráig is eljátszani, nézze meg a könyvet.

Dicsérendő még, hogy a pöttyök, bár mi sem lenne egyszerűbb, mint számítógéppel teli színeket szerkeszteni és úgy nyomtatni, ecsetvonásokkal készültek, láttatva a játék mögött az alkotó embert.  Erős, szép papírra van nyomtatva, nem megy tönkre egyhamar, pedig egy cseppet más a rendeltetése, mint a hagyományos értelemben vett mesekönyveknek.

Legnagyobb érdeme pedig, hogy egy nagyon fogékony korban, a gyermek 2-3 éves korában egy könyv alakú, könyv formájú, történetet, színes képeket rejtő „dologhoz” az önfeledt szórakozás, a játék, a jókedvűen eltöltött idő élményét társítja, ami – remélem, nem vitatja senki – az olvasóvá nevelés, vagy szebben: az olvasás szeretetére nevelés egyik meghatározó mérföldköve. (Kedves bizonyítéka ennek a mi tapasztalatunkból az, hogy kisebbik gyermekem, aki épp egyéves múlt, amióta látta, hogy a nagyobbal ezt a könyvet olvastuk, és hogy hogyan olvastuk, minden könyvet, amit a kezébe vesz, először kacagva elkezd a mutatóujjával nyomkodni.) /Tasi Katalin/