A mese szüzséjében jól meghatározott sorrendben szerepelnek társak és segítők (madarak az égi; pókok, ló és óriás a földi; egy Döhönke nevű úszólábas barlanglakó a vízi terrénumból), van benne a társak közötti konfliktus, humoros helyzet.  Az ellenségről (az óriásról) azonban kiderül, hogy barátságos, segítőkész, így nincsen „komoly” csata, próbatétel, csúcspont, és a megoldás nem a megérdemelt jutalom (a varázsgombóc megszerzése), hanem a törpék hazatérése, azaz a kiinduló állapot akceptálása. A tolkieni szereplőket és szituációkat felvonultató mese világképe (és az óhatatlanul adódó összehasonlításból eredő elváráshorizontok sokat rontanak a mese befogadásán, ugyanis Tolkien három kötetes részletgazdag, hősi meséje után csak vérszegény, elnagyolt nemishősökkel és történésekkel találkozik itt az olvasó) így nem „a jók győznek, megkapják a jutalmat, a rosszak pedig a büntetést” értelmében alakul, helyette expliciten, versben mondódik ki a tanulság: „Égre kelt a fényes, görbe hold. / Törpe marad, aki törpe volt. / Ám ha bátor és bölcs, nem vitás: / elfér benne is egy óriás.” A mese elejei négysoros utolsó két sorához („Ha fél, el ne hagyja otthonát, / s örüljön, hogy nem törpül tovább.”) képest tagadhatatlanul pozitív irányban változott meg a törpék (élet)szemlélete, az olvasó gyerek azonban az óriássá válás sikertelenségének tényét rögzítheti elsősorban – csak jobb esetben nem bosszankodik a törpék butaságán. A determináció és a szabad akarat filozófiai problémájának kibontásaként, gyermeknyelvre való lefordításaként is értelmezhető mese mégsem jó mese, mert a tények, a mesék szigorúan pragmatikus világlátása szerint értelmezve, mitsem változtak, ez a változatlanság pedig elfogadhatatlan a mesevilágban. A főszereplők nevei (Galagonya Máté, Kökény Kelemen, Áfonya Ábris) által létrehozott szemantikai tér meghatározza a történéseket is: tudjuk, hogy igazán veszélyes, igazi hősöket próbáló események nem történnek majd, eufemizált (mese)világ ez, törpékhez illően törpedimenziójú konfliktusokkal és megoldással. A szövegből minduntalan kibeszélő mesélő nem tudja leplezni didakticizmusát – ez nemcsak egyes szavak „megtanítását”, a versbe foglalt résztanulságokat jelenti, hanem a mese egészéből kihallható pedagógiai szándékot is –, és a szójátékok is sok esetben erőltetettek, mesterkéltek. A mesebeli szereplők, mesei kellékek, a címbeli varázsgombóc felvonultatása nem bizonyult elegendőnek ahhoz, hogy valódi, „elvarázsolt” mesevilág szülessen, hiszen a szereplőkkel nem mesei történések, hanem kalandok történnek és a legfontosabb: nincsen semmilyen csoda a történetben – a varázsgombóc is csupán potenciálisan létezik, a mesebeli csoda azonban mindig aktuális kell legyen. A mese szereplői csak a mesékben megszokott attribútumokkal rendelkeznek, és magábanvalóságuk az egyedüli karakterisztikum, egyéniesítésük nem eléggé megoldott ahhoz, hogy ne csak törpéknek nézzük őket. A kizárólag klasszikus mesei környezetben és kellékekkel egy nem mesei történet zajlik: az események nemcsak hogy nem lépik túl azt a keretet, amit egy mese megengedhetne (így pl. a törpék lehetőségeit, dimenzióit meghaladó feladatok megoldásával; új, szokatlan helyszínek, eszközök szerepeltetésével egy kevésbé sematikus világ jöhetett volna létre), de sokkal szegényebbek is annál, ami egy mesében elvárható, ettől válik banálissá a törpék kalandja. Lovász Andrea