A bizalmatlankodás legfőbb oka az lehet, hogy az eltúlzott képi és nyelvi világot teremtő gyerekkönyvek olyan karikatúraszerű benyomást keltenek, mint amikor lassan és artikulálva magyarázunk el valamit egy külföldinek. Azok a kiadók, amelyek úgy gondolnak a gyerekkönyvekre, mint játékpiaci termékekre, már-már extrém módon definiálják, hogy melyik könyvük melyik nemhez szól, és hogy annak a nemnek mit akarnak mondani. (Kislányok: babázzatok, főzzetek, szépítkezzetek; kisfiúk: szereljetek, vezessetek és harcoljatok.) A Móra Könyvkiadó gondozásában megjelent Kiss Ottó-kötetet – habár kétségtelenül látszik, hogy kislányoknak szól –, nem sorolhatjuk a karikírozó, dajkanyelven megszólaló, társadalmi szerepre építő könyvek táborába, mivel elég csak beleolvasnunk, és máris kiderül, hogy a rózsaszínbe bújtatott versek így is „kissottósak”, és most is az úgynevezett svéd típusba tartozó gyerekverseket képviselik. A rózsaszínű megjelenés Kismarty-Lechner Zita legkislányosabb rajza borítóra kerülésének köszönhető. A kötetben lévő rajzok viszont többségükben nem egy szándékoltan kislányos világot próbálnak teremteni. A kötet nyelvi anyagát jól kiegészítő és kiemelő illusztrációknak köszönhetően egy szerethetően színes, formákban gazdag, vidám könyvtárgy lett a verseskötetből, amelynek jó pár oldalát akár a kisfiúk is bátran lapozgathatják. Például a Papírsárkány című vers, vagy a repülőgépben ábrázolt madár rajza akár kisfiú olvasót is előfeltételezhet. A legszebb, a Lobog és a Mindenütt babák című versek viszont a kislányi nézőpontból megszólaló hang miatt kifejezetten a lányoknak szólnak. A legszebb című vers illusztrációja a legrózsaszínűbb az egész kötetben, ami azért is indokolt, mert ez a versike szól a leglányosabb témáról: az apa szerint az ő kislánya a legszebb a világon. A költemények és a képek többsége azonban nem tesz nembeli különbséget a megszólaló és ábrázolt gyermeki perspektíva között. A Bot, a Síp, a Fecskék, a Bújócska, a Nem talál stb. című versek megszólalója akár egy kisfiú is lehetne. A kötetben tehát nem az a hangsúlyos, hogy kisfiúé vagy kislányé a megszólaló gyermeki hang, hanem az, hogy ez a gyerek nem az anyukájával, hanem az apukájával átélt élményeket írja le. Erre utal a főcím (Ne félj, apa!) is, amelyben a megszólítás nem elsősorban vigasztaló jellegű, sokkal inkább olyan bajtársi viszonyt feltételez, amelyben a gyerek segít felfedezni a világot az apának. A fülszöveg gyermeki hangon megszólaló elbeszélője is ezt a relációt erősíti meg, ugyanis megtudjuk, hogy amióta megszületett, nagyon megváltozott ő is, és az apukája is. Az apa például rájött, hogy nem tud porhóból hóembert gyúrni, és hogy milyen finom a habcsókos lecsó. Ezután jön a felszólítás: „Ne félj, apa! Ezek csak versek. Pont olyanok, mint a mesék.” Tehát a fülszöveg és a versek is egy gyerek gondolatfutamait, világlátását képezik le, éppúgy, mint Kiss Ottó korábbi gyerekverskötetei, például a Csillagszedő Márió (2002) vagy az Emese almája (2006). Ennek a kötetnek a különlegességét és bensőségét most az apa-lánya viszony tematizálása adja. Ez a kapcsolat pedig korántsem konstruált: ahogy a szerző egy interjúban megjegyzi, a kislánya, Boróka egyértelműen inspirálta őt, és nélküle ez az új kötet nem született volna meg (erre utal a kötet ajánlása is: „Borónak, köszönettel”). Ez magyarázza a kötet alcímét is (Nagy kislánykönyv), ami a rózsaszínű borítóval már egyértelműen a lányos könyvek csoportjába sorolja a kötetet, még akkor is, ha az ötvenhét versből csak három előfeltételez kislány olvasót. A kislánykönyv tehát lehetne kisfiúkönyv is. A kötet első, Apa dalol című versében egy gyermeki hang mesél arról, hogy apukájának vigasztaló éneke egy idő után sírásának kiváltójává vált. A versben lévő apa ugyanis annyira kitartóan és hamisan énekel, hogy a kislánya a sírás valódi okát már el is felejtette, mivel ez az apaének már sokkal több okot ad a sírásra. A versben lévő gyerek szomorúságát a megmosolyogtató apai szerep betöltésének igyekezete ellenpontozza, ami pozitív hangulatot kelt az olvasóban. A versben tehát nem a gyermekiséget meghatározó érzékenység lesz a középpontban, hanem a vigasztalásért bármit elkövető, rossz zenei hallású apuka. A kötet nyitóverse után három ciklusra tagolódik a verseskötet. Az első a Mászótér címet kapta, amely nagyon jól prezentálja ezeknek a verseknek a (ki/meg)fordított, játékos, gyermeki nézőpontját. A babarózsaszínű oldalon olvasható Elmaradt a focivébé című versben a kedvenc tévéműsorairól lemondó apa kerül a főszerepbe, aki meccsek helyett rajzfilmeket néz. Az Apa mindent megold című versben az ezermester apaszerep is megjelenik, mivel a szövegben lévő javítás mint a férfiaknak tulajdonított, ügyességet és fizikumot előfeltételező cselekvés elsősorban az apához köthető tevékenység. A Maci tao ciklusban a Hóemberek című vers gyerekhangja megkülönbözteti a gömblábú fiú és a szoknyalábú lány hóembereket. Különbséget viszont nemcsak alakjukban, hanem természetükben is tesz: a fiúk egy kis melegtől is hanyatt esnek, a lányok viszont kibírják tavaszig is, mert ők csak a nagyon melegtől olvadnak el. Amíg a fiúk és a lányok közötti szimbolikus különbségtétel nekünk, felnőtteknek minden bizonnyal humoros gender szempontú elkülönítést is jelent, addig a gyerekeknek valószínűleg ez csak egyszerű fizika. A kötetben számtalan ehhez hasonló felnőtt-gyerek olvasatú vers létezik még, amelyek lehetővé teszik, hogy a könyv hatékonyan és élvezhetően legyen olvasható gyerek- és felnőttkönyvként is. Az utolsó, Porhóember ciklus Birok című költeménye egyetlen sor: „Apa, most már ne sétálj, mert le vagy birkózva!” A birkózás, a hancúrozás elsősorban az apához köthető tevékenység, mivel testi erőnlétet, súlyemelést igényel, és a játék közben kialakuló rugdosódás is kevésbé fájdalmas egy apának, mint egy anyának. A kötetből kiolvasható apa-lánya viszony bensőségességét nagyon gyakran adja ez a játékpartnerként, bajtársként felfogott kapcsolat. Az egyik kedvencem a Sapka című vers, amely nagyon jól tükrözi, hogy a hancúrozáshoz jól értő apukák az öltöztetésben soha nem előzhetik meg az anyukákat. A versben megszólaló gyermeki hang ugyanis elmeséli, hogy apukája sohasem tudja feladni a sapkáját, mindig a szemébe húzza. Viszont ezen mindig jót nevetnek, és emiatt azt szeretné a gyerek, ha egész életében apukája adná fel a sapkáját. A kötet főszereplője tehát az apa, aki nagyon sokszor pajtása, segítője, mókamestere gyerekének, és aki sutaságai miatt válik szerethetővé kislánya szemében. Ezek az ügyetlenségek pedig sokszor az anyai szerep átvállalása miatt alakulnak ki. Ilyen például a hamis férfiénekhang, mivel általában az anyukák énekelnek gyermeküknek (ez biológiailag is kódolt a hangszalagok hossza és vastagsága miatt; a női hangmagasság közelebb áll a gyerekéhez), vagy az öltöztetés. Mindazonáltal ez a gondoskodó apai szerep felfogható a női egyenjogúságra adott reakcióként is. Erre utal a Mindenütt babák című vers: „mondta apa, / mert most ő vigyáz rám, / anya tüntetni ment / a nők jogaiért, / vagy valami ilyesmi” (58.). Mindent összevetve a kötetben egy idilli családi kép bontakozik ki – „láttam, hogy anyát is ölelgeti” (24.) –, de a tematikából adódóan az anya mindvégig a háttérben marad. Csupán említés szintjén jelenik meg az anya és a nagymama, ami ahhoz kell, hogy egy ideális családban élő kislány és az apukája közötti viszony bontakozzon ki a kötetben. (Vagyis a főcímet már nem írhatnánk át „Ne félj, anya!” címre.) Kiss Ottó Ne félj, apa! – Nagy kislánykönyvében tehát megismerhetjük a mai modern, gondoskodó apát, aki részt vesz a gyereknevelésben, a játékban, és aki már nem elsősorban az anyagi jólétről, az újságok elolvasásáról, hanem a családi értékrendről és a jó gyerekversekről is gondoskodik. Herczeg-Szép Szilvia Forrás:KULTer.hu