Írta: Brynjulf Jung Tjønn, fordította: Petrikovics Edit, Kolibri Kiadó, 2015., 132 oldal   Életünk földi mása Számomra fontos tanulsággal szolgált Brynjulf Jung Tjønn regénye, miszerint: ki cím alapján választ könyvet, az valamilyen formában csalódik végül. A világ legszebb mosolya a kötet címe, és elmondják ugyan, milyen is a világ legszebb mosolya, de elsősorban sokkal keserűbb dolgokról van szó, a legszebb mosoly mögött ott a tengernyi szenvedés, és hiába várom annyira az utolsó oldalt, nem emel föl. Mondjuk, ez nem is olyan nagy baj. Megkínozza az olvasót a könyv, de jó értelemben, és a sok fájdalom mögé rejti el a szépséget, vegye észre, aki tudja értékelni.

 

Henrik, a főhős tudja értékelni, legalábbis menthetetlenül szerelemes Kjerstibe, aki szintén szerelmes a fiúba, szóval látszólag nincs semmi probléma. Vagyis nem, mert Henrik nagybátyja haldoklik, és miközben a szerelem kezd kibontakozni, a férfi egyre rosszabb állapotba kerül, hogy a végére elérjünk oda, ahová nagyjából sejtjük, ott vagyunk a beteljesülés pillanatában, egyszerre történik meg az a két dolog, ami ellen nem lehet tenni, és egy percig sem érzem azt, hogy didaktikus volna az egész, pedig végig sejtem, mi lesz a történet vége.   Nem érzem azt, mert Brynjulf Jung Tjønn nagyon tudja, miről akar beszélni, és még az sem zavarja, hogy egy elég furcsa mondattal kezdi regényét. Semmi sem zavarja, ahogy az olvasó számára sem lesz zavaró a lecsupaszított nyelv, hogy gyakran tőmondatokat olvasunk. Értem, hogy ez az elbeszélő nyelve, akinek nincsenek bekészített mondatai egy ilyen helyzetre: a nagybátyja egyszerre volt a bátyja és az apja, korábban az erkélyen szívták a füstöt, most meg nincs se erkély, se füst, se nagybácsi. Van viszont szerelem, és ha úgy veszem, az elválás és találkozás regényéről van szó, nyilván örülni kellene, meg sírni, és az elbeszélő számára marad egyfajta kettősség, a tengerparti sétát követi a szomorú látogatás.   Összemosódik a szépség és a rútság, Kjersti formás vállának leírását kapjuk, a következő oldalon meg ott vannak a testi hegek, hogy a nagybácsi miként fekszik a földön. Mert hát őszinte a könyv, semmiben sem akar hazudni, a kiugró érzelmeket a maguk valójában írja meg, a szerelmes együttlét olyan, mintha egy romantikus regényben olvasnánk, mindjárt egymáséi lesznek. Engem mégis az érdekel a leginkább, hogyan hat ez az állapot a főhősre, mit kezd azzal, hogy akkor jön a szerelem, amikor a nagybátyja megy. Szerencsére a szerzőt is ez foglalkoztatja leginkább, és látni a fázisokat, az értetlenség után jön az elfogadás, a menekülés, hogy a szerelem lehet az egyetlen kiút.   Aztán mégsem a szerelem az egyetlen kiút, vannak apró pillanatai a könyvnek, amikor azt érzem, hogy az együttlét sem lehet teljes, átkarolják egymást, táncolnak, de olyan, mintha a nagybátyját érintené a srác. Rohanunk a beteljesülés felé, ami a katasztrófa is, és persze, valahol nagyon átlátszó az egész, hogy ez az élet, a boldogság soha nem lehet teljes.   Nagyon átlátszó, és talán érezte ezt Brynjulf Jung Tjønn is, ezért alkalmazta az egyes szám első személyű elbeszélőt, így pedig könnyebb a helyzet, ez  behatárolt nézőpont, nem tudja feleslegesen sokkolni az olvasót, éppen elég sokkoló, ami előtte van. Közben meg rendre meglep a szerző, ahogy például nem a megszokott módon használja az évszakto­poszt, nem a derűs tavaszból jutunk el a kegyetlen télig, a nyár napfénye mögé kúszik be a szenvedés és a kiteljesedés.   Ami a tartalmat illeti, Brynjulf Jung Tjønn jelesre vizsgázik, pedig egyszerű volna tanmesévé tenni az egészet, bemutatni, ilyen az élet, kedves olvasók. Tényleg ilyen az élet, de azt már kevésbé hiszem, hogy a fiatalok olyan stílusban beszélnek, ahogy azt néha olvasom a könyvben. Olykor feláldozza a szerző a formát a tartalom oltárán, a mondatokon látszik, hogy megcsináltak.   Pedig annyira felesleges ez, így is világos, miről akar beszélni Brynjulf Jung Tjønn. Itt van ez a könyvecske, százharminc oldal ez egész, és voltaképpen a pillanatok regénye. A legfontosabb pillanatoké. Lovász Andrea Forrás: Élet és Irodalom