Engem azzal a legkönnyebb lenyűgözni, ha érzem egy gyerekkönyvön, hogy nagyon komoly, alapos meló van mögötte, minden mondata, betűje átgondolt, funkcionális, és az intertextuális utálások sem öncélúak, játékosak, hanem erősítik, súlyosbítják a szöveget. A Macskakirálylányt például egyfelől lehet természetesen tündérmeseként olvasni, vagy inkább tündérmese-kritikaként: adott egy királyfi, akinek világgá kell mennie, de fogalma sincs miért, és egyébként sincs kedve vándorolni, inkább megáll félúton egy poros viskóban. Tamás Zsuzsa nem csak folytatja a tündérmesei hagyományt azzal, hogy az eszközeihez nyúl, hanem egyúttal hátrafelé is tekint, és megkérdőjelezi az egyik alapvető mesei szüzsé létjogosultságát (ti. miért is kell világgá menni?). A királyfi persze nem filozofálgat hosszasan a kérdés felett, mert igazából ehhez sincs nagyon kedve, mivel végtelenül bánatos. Ezen a ponton kúsznak be a hermeneutikai körbe a jó kis magyar depressziós meséink, amilyen például a Nefelé (Scheer Katalin) vagy a Boszorkányos mesék (Boldizsár Ildikó), de mielőtt elkezdenénk süllyedni a bánat mocsarában, és mesei, vagy meseterápiás eszközökkel nekiállnánk gyógyítani a szomorú királyfit, egy újabb nagy váltással egyszer csak egy paródiában találjuk magunkat. A Bánatos királyfihoz beköltözik egy macska, egy szintén világfájdalmas beszélő fa, majd előkerül egy összetört szívű rongybaba és egy spleenes játékkirályfi is, és szomorúságversenyt szerveznek. Ezen a ponton Tamás Zsuzsa már a depressziós meséket is parodizálja, és ráadásul mindezt nagyon jól fogyasztható, érett költői nyelven: a szereplők versben panaszolják el sorban a bánatukat, és igyekeznek a lehető legszívszaggatóbban mesélni, mert persze versenyről van szó. A karakterek zseniálisak: a sorok között olvasva kiderül, hogy a Mohos fa képtelen más örömének örülni, irigységében csak önmagát sajnálja és sajnáltatja, a ládában élő királyfibaba áldozatszerepben vergődik, és a világot hibáztatja, amiért olyan nyomorult az élete, de feltűnik egy igazi energiavámpír madár is, aki látszólag szeretetre vágyik, de csak pusztítani képes, és egy mártír típusú anyuka, aki a tökéletes szülő szerepében tetszeleg, de kiderül, hogy nem azért sóhajtozik folyton, mert a családtagokért aggódik annyira, hanem épp ellenkezőleg: az érzelmi zsarolást használja arra, hogy uralkodhasson másokon. A típusok szerencsére nincsenek ilyen szájbarágós, konyhapszichológiai színvonalon kifejtve és szétanalizálva a mesében, és a hibáikkal együtt a karakterek még szerethetőek is, talán azért, mert az olvasó saját környezetére (és önmagára) ismer bennük. A szöveget az menti meg a didaktikusságtól vagy a lelkizős, hazug giccstől, hogy egyszerűen nem lehet kiszúrni, aláhúzni olyan részeket, amelyek kilógnának a mindvégig magas színvonalon tartott finom, szellemes és lírai egységből. A mese gazdag, kerek egész, és egyszerűen nem lehet mibe belekötni. A befejezés is tartogat még egy csavart: a Bánatos királyfi úgy gondolja, hogy átok üli a helyet, és egy ponton már annyira sajnálja az új barátait, hogy meg akar küzdeni a boszorkánnyal is, aki elvarázsolta őket – de aztán kiderül, hogy szó sincs átokról és boszorkányról, itt tényleg mindenki maga tehet a saját kreálmányú bánatáról. Ellenség híján elmarad a hősies küzdelem is, a hosszú-hosszú szomorúságversenynek pedig nem lesz győztese, mert miután a szereplők annyi energiát fordítottak arra, hogy lehető leghatásosabban mutassák be a lelki drámáikat, sikerül eltávolodniuk az érzéseiktől (vagy az egójuktól), és ahogy ezt tudjuk a szakirodalomból (vagy jobb híján: az önsegítő könyvekből) is tudjuk, ez az út vezet a lelki békéhez. Az egyetlen szereplő, aki nem szenvelgett egy pillanatra sem, az a macska: ő tartja rendben a házat, süt, főz, takarít, nem is csoda (?), hogy a Bánatos királyfi lassan beleszeret. És tényleg nem csoda, mivel az olvasó a szereplőkkel együtt még mindig egy (kicsit kicsavart, kicsit kinevetett, de sosem megtagadott) tündérmesei valóságtartományban tartózkodik, ahol macskát választani életed párjául ősidők óta elfogadott dolog. Nagy Boldizsár