A szöveg versben íródott. Hogy pontosan milyen forma s fajta, nem derül ki, mert hol ilyen, hol olyan. József Attilát húzza be mindjárt a felvezető szólam derekán („a fej lehajlik, s lecsüng a kéz...”), s ezt követően is csupa játék és asszociáció, néhol tájleíró, néhol esszéisztikus vagy anekdotázó, szerelmes, filozofikus – vagy abszolút blőd („büdös lánggal s füsttel akart ölni. No, de Háryn / azért nem könnyű kifogni. Kardommal szájába a rengeteg / füstöt visszaterelgettem szépen. El is szédült tőle, s aképpen / meg is fulladt végre. Ő se gondolt még a szén-monoxid-mérgezésre”). De ennél is fontosabb a költői versjáték-szituáció: ahogyan Háry a meghökkentő fordulataival, túlzásaival tartja ébren kocsmai hallgatóságát, úgy Zalán a versnyelvi bravúros megoldásokkal, pontosabban megoldatlanságokkal tartja fenn végig az olvasók figyelmét. Merthogy, ismerjük el, nem vagy alig lehet már például felező tizenkettesben verses mesét írni, hiszen ehhez a formához radikálisan merész témát/ötletet kellene találni ahhoz, hogy frissnek tűnjék. Az, hogy Zalán teljesen váratlanul és kiszámíthatatlanul hajlítja a ritmust, rímet, tördelést, lehet nagyon vicces vagy éppen nagyon fárasztó (habitus és életkor szerint), de az biztos, hogy mindvégig az olvasói elvárások ellenében működteti a szöveget. Mikor azt hinnénk, értjük már, vagy legalábbis megtanulni véljük a ritmus logikáját, megint valami egészen más következik. Ezzel pedig eléri, hogy végig figyeljünk rá. Ilyen szövegömlésnél óhatatlan, hogy néhol kakofóniába csússzon, sok a kancsal rím, kecskerím, kínrím is – de hatásában éppen annyira hárys: nem tudni, hol a vége, csak abbamarad egyszer. De „nagy az Isten csöndje, s az ember kicsiny bolha, minek is tudhatná minden dolgok titkát. Örüljön annak, amit lát, vagy nem lát, konkrétan most annak, hogy nem lát már semmit. Hogyha vége, vége, gondoltam, na ennyit tapasztaltam itt meg.”   Lovász Andrea Forrás: Élet és Irodalom