A viktoriánus kor egyik legjelentősebb, napjainkban is népszerű költője nyolcéves korában a görög és latin  mitológiával foglalkozott, tíz volt, amikor The Battle of Marathon címmel írt elbeszélő költeményt, 12 évesen anyanyelvén kívül görög, latin, héber nyelven olvasott. 
									
										1825-től publikált különböző folyóiratokban, a következő évben már önálló kötete is megjelent. 1845-ben ismerkedett meg Robert Browning költővel, házasságkötésük után Firenzében telepedtek le. Ez a szerelem ihlette a magyarul Portugál szonettek címmel megjelent, 44 versből álló kötetét. Életéről többek között  írt regényt Flush címmel (Flush a költő szeretett kutyája volt). 
									
										Néhány munkája: An Essay on Mind, with Other Poems; The Seraphim, and Other Poems; The Cry of the Children; Hiram Powers' Greek Slave; Casa Guidi Windows; Aurora Leigh; Poems Before Congress; Last Poems.
									
										 
									
										Flush
									
										Nézd ezt a kutyát... Tegnap este, árván
									
										s ügyet se vetve rá, a néma csöndben
									
										elábrándoztam; megeredt a könnyem;
									
										s ekkor nedves arcom mellett a párnán
									
										egy faunfej tűnt föl, egy szőrős szatírfő
									
										szinte hozzáért! Csillogó tekintet
									
										tűzött szemembe sóváran s lecsüngő
									
										bodros félfüle arcomon legyintett.
									
										Én felszökkentem: mint a nimfa rebben,
									
										ha szatír tör rá a görög ligetben:
									
										egy faun? – Dehogy! Flush volt!
									
										S míg puha gyapja
									
										szivárgó könnyeimet fölitatta,
									
										téged dicsért mosolygó énekem:
									
										Pán, állatirhás égi szerelem!
									
										 
									
										Elisabeth Barrett Browning: 
									
										Halljátok-e a gyermek jajszavát?
									
										Ford. Vajda Endre 
									
										Részlet
									
										Ó jaj, milyen szörnyű gyermekélet,
									
										melyben már csupán halálra várnak ők!
									
										Tört szívükre gyógyító kötésnek
									
										áhítják a síri szemfedőt...
									
										Gyermekek, hát fussatok ki a szabadba!
									
										Mint vidám rigófiókák, énekeljetek,
									
										tarka réten gyermekláncfüvet szakasztva,
									
										s húzzátok az ujjatokra gyűrűnek!
									
										Ám ők szólanak: A rét virága,
									
										ugye, az is olyan, mint a gyom?
									
										Jobb nekünk már itt a mélyárnyékú bánya;
									
										a hímes rét messze van nagyon.
									
										 
									
										Mert a lelkünk, testünk elcsigázott;
									
										ugrándozni, futni nem kíván.
									
										Arra jó nekünk csupán a réti pázsit,
									
										hogy ledőljünk és álom szálljon reánk.
									
										Térdünk már az állástól is reszket,
									
										s arcra bukunk, ha elindulunk.
									
										Fáradt szempilláink mögött nekünk a legszebb
									
										rózsa színe is csak szürke, unt.
									
										Mert rabmunka terhe húz a földre,
									
										földalatti szénporos rögön.
									
										Forgunk egész nap egy érckeréknek dőlve,
									
										gyárak mélyén, végtelen körön.
									
										 
									
										Az a kerék folyton zúg és csattog,
									
										szélörvénye az arcunkba csap;
									
										s már szívünkbe, már agyunkba mar egy vasfog,
									
										és velünk együtt keringnek vad falak.
									
										Rácsos ablakok mögött kering az ég is,
									
										nyirkos tűzfalon kering a légy is...
									
										és minden kering süvöltve, feketén,
									
										mert az érckerék zúg, mint az átok,
									
										és sírásunk néha felszakad
									
										fuldokolva: Ó, kerekek, miért nem, álltok
									
										forgásotokban meg egyetlen napra csak?
									
										 
									
										Ránk tekintenek, soványka, sápadt arccal,
									
										szemük mélyén ül a rettenet;
									
										azt hiszik, előttük áll a bosszú-angyal,
									
										s tört szavakkal ostromolják az eget:
									
										Meddig, ó meddig tapos gyermekszívekre
									
										irgalmatlan ez a nemzet itt?
									
										Meddig kell nekünk roskadni még lihegve,
									
										vérrel hintve egy kufár trón lépcseit?
									
										Ettől vállnak bíbor színre a palástok,
									
										és amerre mennek, véres nyom marad,
									
										mert a gyermeksírás jobban sújtó átok,
									
										mint a férfiakban a kemény harag.
									
									
									
										 Elizabeth Barrett Browning 
									
										Mondd újra
										(a Portugál szonettekből)
									
										Ford.: Babits Mihály
									
										Mondd újra s újra mondd és újra mondd,
										hogy szeretsz! Bár az ismételt szavak
										kakukknótához hasonlítanak,
										emlékezz rá, hogy se mező, se domb
										nincs kakukknóta nélkül, ha a lomb
										újul tavasszal s kizöldül a mag.
										Egyszeri szó, mint szellem hangja, vak
										sötétben zeng el és kétség borong
										nyomában. Ismételd...szeretsz... Ki fél,
										hogy a rét túl sok virággal veres
										s az ég túl sok csillaggal ékszeres?
										Mondd, szeretsz, szeretsz... Hangod úgy zenél
										mint ezüst csengő, újrázva... Beszélj:
										de ne feledd, hogy némán is szeress...
									
										Forrás: nokert.hu