A gyár udvarán már kevés volt a fény, amikor végre odaértem. Metsző vízszintesben esett az eső, és az ég olyan undorítóan szürke volt. Egész úton a cselekvési terven gondolkoztam. Az biztos, hogy lépcsőre szükségem lesz. Lépcső nélkül ez nem fog menni. Úgy jártam körbe a gyárat, mint egy szagot fogott betörő, és végül találtam egyet a falnál. Majdnem elrejtette az elvadult növényzet, és tulajdonképpen csak egy létra volt. Ráadásul annyira rozsdás, hogy legfeljebb egy hulló falevél súlyát bírta volna el, nem pedig egy tizenkét éves fiúét, még ha az egy olyan elég könnyű fiú is, mint én. A gyár ablakai feketén és törötten bámultak rám. Kicsit úgy tűnt, mintha a hely azt mondta volna: „Fuss el, fiú! Nem tartozol ide. Nincs rád szükségünk. Senkinek sincs. Menj el. Futás. Tűnj el!” De én nem hallgattam erre, helyette minden létező résen és repedésen át belestem a gyárba. Megint nagyon sötét volt, kellett a zseblámpám. Amikor megráztam, égni kezdett, és amikor tovább ráztam, végül abbahagyta a pislákolást, így legalább az előttem feltáruló termet meg tudtam világítani. A gyár amiatt különleges hely, mert ott rögtön elveszíti az ember az irány- és az arányérzékét. Egy pillanatra megállsz a helyeden, és többé már nem tudod, hová tartasz és honnét jöttél. A gyár egy külön világ. Ilyen hangok sehol máshol nincsenek. Amikor odabenn találtam egy másik, jobb állapotban lévő létrát, úgy döntöttem, azt használom, pedig annak is rozsdásak voltak a fokai, és morzsolódtak, ahogy hozzájuk értem. A zseblámpát a fogaim közé szorítottam. Nincs az a rengeteg fény, amit egy ilyen helyen túlzásnak érezne az ember. A lámpa megvilágította a falat, amin olyan feliratok álltak, mint: NE ALUDJ EL, I SEE DEAD PEOPLE, BAZSI & FRUZSI, PANNA, JANI, TOMI, I WAS HERE, meg mindenféle évszámok. Ezekből ítélve a hely már régóta elhagyatott volt, úgy húsz vagy harminc éve. Ez alatt az idő alatt mindenféle gyerekek másztak fel, hogy a falaira írjanak, ütötték át ököllel ablakait, váltak felnőtté, és tűntek el. Én is felírtam a nevemet. Ezt írtam: ITT JÁRT VIHAR – MOST IS ITT VAN. Odarajzoltam a tagemet is. Aztán tovább mentem felfelé. Fokról fokra húztam magam fel. A padló minden erőfeszítéssel távolabb került, és nem akartam arra gondolni, mi történne, ha leesnék. Kétség kívül valami szörnyű. A gyár körülöttem csendes volt. A csend a gyárban külön dolog. Ilyen hangos csend sehol másutt nincs. A levegő a maga módján tele van mindenféle ijesztő lehetőséggel. Hallatszottak a mászásom kiváltotta hangok is, és a fütyülés, mivel kénytelen voltam fütyörészni, mert másképp ez a nagy sötétség és csend túl sok lett volna nekem. Feljebb kapaszkodtam, egyre csak feljebb, aztán hirtelen lecsúszott a lábam, és egyből követte a másik is. Ott lógtam a semmi fölött, miközben vadul vert a szívem. Két kézzel erősen szorítottam a létrafokot, a lábaim pedig tehetetlenül kalimpáltak. A zseblámpa persze leesett, és csörömpölve elgurult valahová. Elkezdtem kiabálni. Segítségért kiáltottam. Ez így megy ezekben a helyzetekben, még ha a közelben nincs is esély a segítségre. De akkor valaki mégis megragadta a csuklómat, és megrántott. Meglepően biztos fogása volt, és egyből fel tudott húzni. – Miért ezen jöttél fel? – szólt bele a hang a fülembe, és aztán hallottam, ahogy valami letört a falról, és zörögve leesett a mélybe. – India? – ordítottam fel, mire szorosan a számra tapadt egy kéz. Por, rozsda és elhagyatott gyár szagát árasztotta magából. Ilyen szagúnak képzelnéd a felejtést is. – Pszt! – sziszegett a lány. – Maradj egész csöndben. Ne is lélegezz. Akkor megláttam az arcát. Nagy, fekete szemei voltak, szempillája, mint egy legyező. Éber tekintete volt, kicsit úgy, mint a vadon élő állatoknak. A szeméből azonnal látszott, hogy a füle figyel, és semmi, egyetlen zörrenés sem marad titokban előtte. – Ez itt veszélyes terület – suttogta India a fülembe, és felkapcsolta a lámpát. – Meggondolatlanul közlekedsz. Elképedve bámultam rá. – Itt lehetetlenség csendes maradni! Ezt elég dühösen mondtam. Nem voltam túl jó hangulatban az iménti ijedtség után, és a csuklóm is szinte kifordult a helyéből a sok rángatástól. India megragadta a vállam. – Annyi hang jön ki belőled, mint egy bölénycsordából – mondta, és olyan erővel rázta meg a fejét, hogy a csontok és nyalókák csak úgy zörögtek benne. Ez volt a legkülönösebb frizura, amit valaha is láttam, leszámítva a képregényeket. – Volt még valami mondanivalód? Mivel hogy nálunk jártál, és összefirkáltad a lépcsőházat. Időnként tudok gonosz lenni. Igazából persze nem tartottam összefirkálásnak India képeit, részemről akár tele is festhette volna a lépcsőház meg a lift falait napokkal és más égitestekkel. Engem egyáltalán nem zavart volna. – Akkor én most elmegyek – mondtam ennek ellenére. India kicsit szomorúnak tűnt. – Ne menj el – válaszolta, és megint megragadta a karomat. Erősen szorított. Közben észrevettem, hogy a nyakában ott lóg anya távcsöve. – Itt van nálad – mondtam egy kicsit már vidámabban. India bólintott. – Sokat segített – válaszolta, és szeméhez emelte. – Nagyon jól látni vele a sötétben. Az udvarra irányította a távcsövet, el mellettem. – Mit látsz ott? – kérdeztem arrafelé nézve. Tudtam vagy sejtettem, mit nézett India, még mielőtt leengedte volna a távcsövet, és válaszolt volna. A telek szélén egy fal emelkedett. Formátlan, dudoros építmény volt, ormótlanul és komoran gubbasztott ott a bozótban, olyan sötéten, hogy eltűnt az árnyak között. – Az Elveszítettek Fala. Így hívják – szólt India. Összerezzentem. Az Elveszítettek Fala – ezt mondta volna? – Úgy érted, hogy…? Ez az a hely, ahová kiteszik a sikertelen gyerekeket? India köpött egyet a korláton át. – Ki mondja, hogy sikertelenek a gyerekek? Nem tudtam válaszolni. – Mi van, ha nagyon is sikeresek? – folytatta. – Mi van, ha ők a legsikeresebbek mind közül… és a legboldogabbak. Az a fal valójában egy ház fala. Nem láttam semmiféle házat. Csak a falat, és persze a bozótot. – Na de hol van az épület? – Ott van az – válaszolta India, és a szemem elé nyomta a távcsövet. Nem láttam semmit. Túl sötét volt. Túl nagy volt a köd, és túl sok a szemét. India oldalra billentett fejjel nézett rám. – Ott az öreg autók és a füves terület alatt folyosók vannak. Végig mindenhol a föld alatt. Kicsit olyan, mint egy hatalmas szárnyas lény, nem? A falak adják a gerincét, és rengeteg vékony csont tekergőzik a föld alatt. Kiterjesztette a szárnyait, és most alszik. Itt egyszer régen kórház működött. A betegeket fém hordágyakon tologatták egyik szárnyból a másikba a föld alatti folyosókon. Aztán később gyár lett belőle, és kekszeket készítettek benne. Ennek a helynek sokféle feladata volt már. Most mi vagyunk itt. – Kik azok a mi? – csodálkoztam, és továbbra sem tudtam kivenni a sötétben a kórház romjait, amik a torony tövében hevertek. Csak összevisszaságot láttam. – Én és a többi gyerek. Azok, akiket te sikertelennek neveztél – válaszolt India. Aztán megint felemelte a távcsövet és belenézett. – Én gondoskodom a társaságról. Őr vagyok. Szótlanul néztem az éjszakát. – Őr vagy, vadász vagy… Mire vadászol? – Ezt mondták? – nevetett fel India. – Talán tényleg vadászom. Ez itt egy erőd, és az ott az én erdőm. Az előttünk szétterülő városra mutatott, ami szinte az űr tükörképének látszott. Vadonnak is lehetne nevezni, vagy dzsungelnek. Aztán elkomolyodott, és vállon ragadott. – Figyelj csak, ezt köszönöm – mondta felemelve a távcsövet. – Ezzel látni… Ahogy már mondtam. Megkönnyíti a dolgokat. – Nézegeted a csillagokat? – kérdeztem. India úgy nézett rám, mintha tisztára hülye volnék. – Mi szükségem van nekem a csillagokra? A várost nézem, és az iskolát, még jó. De most már tényleg mennem kell. Zsebre dugott kézzel széttártam a karomat. – Ezért hívtál ide? Mert meg akartad köszönni a távcsövet? Csalódott voltam, és ez biztosan Indiának is feltűnt. Egészen komoly tekintettel nézett rám. – Szeretném látni azokat a folyosókat – mondtam. – Vigyél magaddal! India vadul megrázta a fejét. – Neked nem volna szabad itt lenned. Ez nem olyan hely, egyáltalán nem valami játszótér. – De megkértél, hogy jöjjek ide – feleltem bántódottan. India bólintott. – El akartam mondani, hogy ha valaha is segítségre volna szükséged, és ez még előfordulhat, jelezz nekem, és én ott leszek. – Jelezzek? Mivel? – Úgy értem azzal a deszkával. Ha kirakod az ablakba a darabjait, tudni fogom, hogy bajban vagy. A deszkát a szekrény aljába dobtam a többi kacat közé, anélkül, hogy felfogtam volna, másra is jó lehet, mint hogy pótalkatrészekkel szolgáljon egy új deszkához. Nem gondoltam, hogy valaha is szükségem lesz még rá. India már a sötétség felé fordult. – Miért segítenél nekem? – kérdeztem. Szinte ösztönösen megragadtam a karját, mert féltem, hogy megint eltűnik majd. – Eltörtem a deszkádat és… Miért segítenél? – Mert ilyen vagyok – válaszolta India. – Én nem szeretem a hősöket. – Én sem. Egy ideig szótlanul álltunk, és az járt a fejemben, vajon mit őriz India, amikor ezt a helyet őrzi, ahová éppenséggel senki nem is akar idejönni. – A világon más dolgok is vannak, mint amit te el tudsz képzelni – mondta végül. – Attól, hogy nem értesz valamit, az még nem lesz varázslat. Ha szükséged van rám, ott leszek. Ezt ne felejtsd el. A nyakán dobolt a távcsővel. Aztán megmutatta nekem a lépcsőt, ami a falra terített pokróc mögött kezdődött, és tapogatózva elindultunk lefelé. A lépcső biztonságosabb voltak, mint azok az imbolygó fokok, amiken nemrég még felfelé másztam. Azért erősen kapaszkodtam a korlátba. Elhatároztam, hogy ez alkalommal India nem fog meglógni, mégis pont ezt tette.