Az irodalom és a film végtelen dialógusa
filmtett.ro 2014.06.24. 17:16
A filmadaptációk kritikai méltatásai többnyire azt vizsgálják, hogy a film hű maradt-e az irodalmi forrásszöveghez. Ez a megközelítés azon a problematikus feltételezésen alapul, hogy az irodalmi szöveg egy tökéletesen egységes, pontosan megfogalmazott, mondhatni „helyes” jelentést közvetít az olvasó felé, melyet a filmkészítő vagy felismer, és hitelesen átültet dolgozatába, vagy erőszakot követ el eme „szent” üzeneten, netalán vissza is él vele – és ennek az eredménye egy silánynak bélyegezhető adaptáció.
A probléma ott kezdődik, hogy a kedves olvasónak (aki, ne feledjük, a filmkészítő is) vajon mihez is kellene hűnek lennie? A szöveg által közvetített üzenethez?
A jelenségről
„A könyv jobb volt!”, „Kihagyták a legjobb részt…”, „Nem is szőke, kék szemű volt a főhős az eredetiben…” – ilyen és ehhez hasonló, túlnyomórészt negatív megjegyzések jellemzik azokat a pillanatokat, amikor az ember kedvenc irodalmi olvasmányának aktuális filmadaptációjáról lép ki a filmszínházból.
Ha figyelmesen szemléljük e jelenséget, feltűnhet legalább két alapvető probléma.
Az egyik az, hogy általában elfelejtjük, hogy az adott adaptáció tulajdonképpen egy másik, esetleg hasonszőrű olvasótárs fantáziájának megjelenítése. Ha úgy tetszik, az, amit végül a moziban adaptáció címén látok, az nem más, mint egy másik olvasónak az enyémtől nyilvánvalóan különböző olvasata. Mert hiszen nagyon könnyen előfordul, hogy a „legjobb rész” más olvasatában hihetetlenül unalmas, sőt a történet egészét tekintve teljességgel lényegtelen (ami persze megint csak értelmezés): így lehet, hogy a főhős az adaptáló olvasó szemében egy köpcös, kopaszodó, bibircsókos figuraként jelenik meg, és ezt próbálja másoknak megmutatni filmjének keretein belül. Az irodalmi szöveg az olvasás aktusa által válik szöveggé, viszont az olvasás aktusa nincs és nem is lehet tekintettel semmiféle elsődleges instanciára. Ha a filmkészítő tehát a saját olvasatát mutatja meg nekünk, akkor vajon miféle hűséget kérhetünk számon rajta? A saját olvasatunkat (mivel más fogalmunk egyszerűen nem lehet a szóban forgó szövegről)? Jól látható, hogy ez nem vezet sehová, hiszen két ember nem olvas(hat) ugyanúgy.
A másik probléma, amit a fenti megjegyzések felvetnek, kicsit „emelkedettebb”, és talán korábbi polémiákra vezet vissza, ez pedig a film mint művészet örök kérdéskörére utal: vajon van-e a film olyan „értékes” és elfogadott művészet, mint például az irodalom? (Talán nem véletlen, hogy a filmtörténet hajnalán az adaptációknak kiemelt szerepe volt a médium elfogadottságának és tiszteletének kivívásában.) Anélkül, hogy bármelyik kérdéskört mélyebben elemeznénk, talán magukból a megnyilvánulásokból is kitűnhet, hogy zsákutcában találjuk magunkat. Olyan zsákutcában, melyben a jelenkori adaptációelmélet van.
|