A leggonoszabb jelző használata már önmagában izgalmas. Gyerekként a cinkosság az igazán vonzó benne, hiszen ez a mesevilág a titkolt sötét oldal mögé enged bepillantani, legalábbis címében azt ígéri. Ugyanakkor arról is biztosítja a célközönséget, hogy a könyv valamiféle mumusriasztó, hiszen a felsőfoknak a mese viszonylatában történő használata már önmagában elég humorforrás. Az elvárások ilyetén felfokozása után hihetné a gyerekolvasó, hogy azért van a könyvben legalább egy kis borzongás, vér meg undorítóság. És tényleg van: mikor egy erős vitéz csata után a kardjáról „letörölgette a vért meg a beleket” − „még jó, hogy ez a mese félig más nyelven van, mert amúgy iszonytatóan gonosz lenne”. Akár a kötet egészében: a gonoszra való ismételt reflexió, mely leginkább a „gonosz dolog” példafelmutató magyarázatában merül ki, olyannyira távolít, hogy ami marad, az tényleg csak a humor vagy annak szándéka. A borító bajszos királylánya mint summázat remek: a kanonizált tündérmesei világ szereplőivel sok gamatság megtörténik, vagy éppen ők gonoszkodnak elég rendesen, és a klasszikus állatmeséket is újraértelmezik a szerzők. Kétszeresen kifordított, inverz mesevilág az eredmény: csak a szereplők neve maradt, de ők jelenkori, nagyon is emberi figurákká lesznek a sok tahóságban. Ha valamitől, ettől lehet izgalmassá ez a szövegmutatvány, hogy a mesei szerepkörök és funkciók micsoda vibráló ellentmondásban működtetnek. A „sátánian gonosz katica”, az „édes-aranyos, ótvar büdös farkas”, a „nyamvadék aranyhal”, a „hülye Aladdin”, a „huligán nyuszika” olyan szemantikai teret hoznak létre, amelyben a nyelvi produkciókban rejlő gonoszkodás legalább annyira fontos, mint a sok nonszensz vagy abszurd történés. Az a világ, ahol „a sárkány gyomrában egérmuszklinyi térerő sem volt” és a királylányi báliruhának „lejárt szavatosságú kaki szaga van” kellően pimasz és ingerküszöbön aluli ahhoz, hogy „barbirózsaszín” könnyedséggel potenciálisan megnyerje a gyerekolvasókat – és ahhoz is, hogy feldühítse a felnőtteket. (Még akkor is, ha mentő gesztusként értelmezhető, hogy a narrátor egy óvodás – ez több helyen is lelepleződik.) A cím ígéretével szemben, amit valójában kapunk az inkább a felnőttek elvárásainak felel meg, azaz a felnőttekre kikacsintó, gonoszul megírt kis szövegek ezek. Nem is gonoszak, nem is mesék. Nemcsak azért, mert a bennük megírt gonoszságok inkább csak gonoszkodások – azzal a konszenzussal, hogy ez utóbbi a gonosznak valamiféle eufemizált, játékba, tréfába hajló variánsa −, hanem azért is, mert a szövegek blöffjellege esetenként dominánsabb, mint maga a propozicionális tartalom. És (nem feledve az ez esetben különösen erős szerzőfunk­ciót) a szövegek jelentős része megmarad az öncélú ötletelgetés szintjén, vagy éppen kimerül a semmitmondó, zagyva szózsonglőrködésben. Így volt, vége volt... Míg „egyszer aztán valaki megelégelte ezt a sok szívózást, és agyonnyomta szegény, mocsok kis katicát. Na, ettől igazán gonosz ez a mese!” Lovász Andrea Forrás: Élet és Irodalom