A Garmann-könyvek nagy eséllyel pályázhatnak arra, hogy kisiskolás korunktól ott álljanak a polcunkon, s megúszva minden selejtezést ott is maradjanak a kamasz, majd a felnőtt könyvtárában is. Mert képeinek mindig lesz olyan regisztere, amely mélyen megérinti olvasó-nézőjét.   Stian Hole pár évvel ezelőtt gyors világsikert aratott sajátos képi stílusával.  Az 1969-es születésű norvég szerző Oslóban végezte művészeti tanulmányait, és kezdetben tervezőgrafikai munkákból élt. 2006-ban megjelent szerzői kötete, a Garmann nyara (Garmanns Sommer) azonban új utakat nyitott előtte.     A témaválasztásában merész, képi világában pedig elementárisan újszerű kötet megjelenése évében elnyerte a norvég kortárs irodalom (gyermekirodalomra külön kategóriát fenntartó) legjelentősebb elismerését, a Brage-díjat, majd a következő esztendőben a Bolognai Nemzetközi Gyermekkönyv-illusztrációs pályázat díját, 2010-ben pedig a Német Ifjúsági Kiadók díját. A szakmai sikerek újabb kötetek alkotására inspirálták a szerzőt: 2007-ben a Garmann utcáját (Garmanns gate) követően 2010-ben a Garmann titka (Garmanns hemmelighet) zárta a ciklust. A norvég kiskamasz történetei a Scolar kiadó jóvoltából 2012 óta Magyarországon is elérhetőek, s idén megjelent utolsó kötete révén immár teljesnek tudható. Komoly, elismerésre méltó lépés ez a kiadó részéről, hiszen a tabudöntögető témák és bizarr képek nem a gyors piaci siker garanciái. (Ezért is lenne fontos, hogy hazai gyermekkönyvek szakmai díjazásában külön kategória ismerje el a progresszív külföldi kötetek kiadóit. Amit képeskönyvek esetében nem vált ki az irodalmi fordítás elismerése.) Stian Hole kompozícióiban minimális része van a manualitásnak, képeit saját bevallása szerint számítógépen generálja és manipulálja. Mindez semmit sem von le művészi értékükből. Amit egykor Max Ernst vagy Bálint Endre régi újságokból vagdosott össze, arra a ma képzőművésze az internetes „magazinban” talál rá. Az elv változatlan: talált képek szabad, szubjektív és meglepő társítása. Szürreális tartalmakat aligha lehet találóbban létrehozni, mint kollázzsal és montázzsal, merthogy a szürrealitás mindkét eljárás eredendő sajátja. Garmann világának különössége nagyrészt e szokatlan képi társításokból ered. Bár néhol kifejezetten szürreális képi montázsokat is alkalmaz, másutt pedig szuggesztív, filmes beállításokkal él, jelenetei a mindennapi epizódok esetében is megőrzik különös zamatukat. A fotórészleteket Hole ugyanis úgy használja, hogy a közeli és távoli részletek egyaránt élesek maradnak, ami a realitás felfokozott jelenlétét eredményezi. Ha a fogalom a magyar művészettörténetben már nem lenne foglalt, leginkább szürnaturálisnak lehetne nevezni eljárását. Így adódik, hogy minden részlet valószínűtlenül közel, képtelenül erősen van jelen: a kert nyugtalanító dzsungele vagy egy öreg arc pólusokig, szőrszálakig hatoló felszíne. Ebből fakad minden jelenet felfokozott intenzitása, ami a nézőben azt a benyomást kelti: a gyerek éles, hiperérzékeny tekintetével néz a világra. A képi technika tehát nem pusztán látványos stílusbűvészkedés, hanem a gyerek világ-nézete maga. Ez a tekintet pedig éppen azért tud olyan erős lenni, mert a végső dolgok kapnak formát általa. Intenzitásuk valamelyest az emlékezet különös gonddal őrzött képeivel is rokon. A Garman nyara tárgya az élet szükségszerű menetének felismerése, a változás elfogadása. Stian Hole úgy vetíti egymásra az iskolába készülő Garmann és a halálra készülő nagynénik érzéseit, hogy mindkettő természetszerűnek tűnik. A járókeretre vágyó nénit képzeletében gördeszkára ülteti, s míg a pohárban úszó kivehető fogsort vizsgálja, saját tejfogain elmélkedik, amik sehogy se akarnak kihullani. A maga módján az átváltozás is egyfajta utazás: égbe, iskolába, munkába – buszon, hajón vagy lepkeszárnyon. Ez könnyíti meg a halál elfogadását, és az iskolába készülő gyerek szorongásának megértését. A Garmann utcája a barátságról szól, ami megtévesztő módon fakadhat kortársi megfelelési kényszerből, és kiteljesedhet egy kisfiú és egy félbolond öregember között. A harmadik (talán legfilozofikusabb) kötet), a Garmann titka tárgya a kiskamasz első szerelme. A titok maga a másik nem, e felfedezés metaforája az erdő és az abban talált űrkapszula. Stian Hole köteteiben érzékletesen idézi meg egy kiskamasszá cseperedő fiú táguló világát: az első történet színtere még az otthon és a kert, a másodiké az utca, a harmadiké pedig már a távolabbi erdő. Garmann világa békés és eseménytelen, változásai és veszteségei mindennapiak, és amilyen természetes módon része a halál és a szerelem, úgy sajátja a félelem az ismeretlentől, legyen az az elmúlás vagy a másik nem. E szorongások (amik úgy verdesnek a kisfiú hasában mint a pillangók) egyszerre ijesztőek és izgalmasak, ahogy a változás maga – és szükségszerűek, ahogy a természet változásai. Stian Hole könyveiben a természeti hasonlatokban testesülnek meg a főhősben áradó gondolatok, félelmek és titkok. Kezdetben ott a Kert, a védett otthon szimbolikus tere, itt kertészkedik Garmann eszményien gyönyörű anyukája, itt látogatják meg őt a halálra készülő nénikék, akik Garmann képzeletében szitakötő és lepkeszárnyakon készülnek végső égi útjukra. A szomszéd kertje borul lángba a második történetben, amelyben az kísértő nagyfiú (Gonosz) ráveszi Garmannt, hogy dobja el az öregember kertjében az égő gyufát. Végül a szerelem beköszöntével az erdő valószínűtlenül szépséges szigetté válik, és a szerelmesek számára az ég óceánná, a víz pedig égbolttá. Hole gyerekhősei még eszményi egyensúlyban élnek a természettel, még tűélesen érzékelik a növények növekedését és az apró állatok neszezését. E mágikus erejű, kozmikus léptékű szimbiózis megtestesülése, mikor Garmann és Johanna az erdei tó csillagai között repülnek és az űr tükrében úsznak. Mindemellett Hole kiváló ismerője a mai kisiskolások tárgyi környezetének, ahol jól megférnek egymás mellett dinók, batmanek és űrszondák. Innen azonban még egy ideig szabad az átjárás a fantázia birodalmába. A megfelelő pillanatban Hole is képes eloldani a realitáshoz kapcsolt köteleket, hogy archaikus, mitikus erejű képi szimbólumoknak adja át a helyet. A három öreg nénike egy almafa alatt üldögél, amelyről egy kötélhágcsó lóg le. Az ég és föld közötti átjárást biztosító fa és hágcsó, csupa mitikus eredetű képi metafora. A klasszikus szürrealizmus képzettársításait követi a szerző, mikor a halálra készülő tántikat félig a földbe ásott, szárnyas lényekként idézi meg. A szárnyas rovaroktól nyüzsgő kertben élő kisfiú számára természetes, hogy a nénik szitakötő szárnyat öltenek. Ahogy az északi romantika jelképrendszerét használja, mikor az élettől búcsúzó tántikat egy távolodó tengerjáró hajóra ülteti. Végül Garmann és Johanna saját kiserdőjük közepén, egy fa ágán ülve az égboltot szemlélik. Lábuk előtt a végtelen űr, tele írva latin nevű csillagképekkel és geometriai alakzatokkal. Eljátsszák, hogy Jurij Gagarin sehol se találja Istent. Szabadságra ment. (De majd visszajön.)  Mágia és valóság határán lóbáljuk a lábunkat. Révész Emese