A templomteret immár eső verte, de Vango észre sem vette. Csak hevert a földön társai között, nem figyelte a sorban kinyíló esernyőket. Vango nem látta az egybegyűlt párizsiak tömegét, az ünneplőbe öltözött családokat, az áhítatosan bámuló idős hölgyeket, a lábak alatt átsurranó gyermekeket, a dermedt galambokat, a cikázó fecskéket, a bérkocsikon álló bámészkodókat, ahogy nem látta azt a zöld szempárt sem, amely mindegyre őt figyelte a tömeg széléről.
Könnyekkel szegélyezett, fátyol rejtette zöld szem.
Vango csukva tartotta a szemét. Még nem volt húszéves. Ez volt élete nagy napja. Gyomrából súlyos boldogság áramlott felfelé.
Még egy pillanat, és pap lesz.
– Szelíd őrület!
A Notre-Dame harangozója a foga között mormolta el odafenn e szavakat, s közben lepillantott a térre. Várt. Egy bizonyos kis Clarát hívott meg a tornyába lágy tojásos reggelire.
Tudta, hogy nem jön el, miként a többiek sem jöttek el. És miközben a hatalmas harang alatt víz sustorgott a lábasban, a harangozó az ifjakat nézte, akiket mindjárt pappá szentelnek. Néhány percig még fekve maradnak a földön, aztán örökre elkötelezik magukat. E pillanatban nem a mélységtől kezdett szédülni a tömeg fölött ötven méter magasan álló Simon, a harangozó, hanem inkább ezektől a földön fekvő, felkínált életektől, amelyek az ismeretlenbe készültek vetni magukat.
– Őrület! – mondta újra. – Őrület!
Biztos, ami biztos, keresztet vetett, majd visszatért a tojásokhoz.
A zöld szempár kitartóan bámulta Vangót.
Egy hamuszürke velúrkabátot viselő, tizenhat-tizenhét éves lány volt. Keze a zsebében matatott, de aztán kihúzta onnét – a zsebkendő nélkül, amely után kutatott. Így aztán nem átallott fehér kezével benyúlni a fátyol alá, és kézfejével törölgetni le orcájáról a könnycseppeket. Kabátja kezdett átnedvesedni az esőtől.
A lány megborzongott, és tekintetét végigjártatta a templomtér túlsó felén.
Egy férfi gyorsan félrefordította a fejét. Őt tartotta szemmel. A lány biztos volt benne. Már másodszor figyelt fel rá aznap reggel, de egészen távoli emlékeiből tudta, hogy azelőtt is látta már valahol. Viaszarc, ősz haj, keskeny bajusz és apró drótkeretes szemüveg. Valahol összeakadt már vele, de hol?
Az orgona felharsanó hangja visszatérítette Vangóhoz.
Most következett az ünnepélyes pillanat. Az agg bíboros felállt, és lefelé indult a fehérbe öltözött férfiakhoz. Félretolta az oltalmazásképpen felé nyújtott esernyőt, ahogy félrelökött minden kezet is, amely le akarta segíteni a lépcsőn.
– Engedjenek!
Súlyos pásztorbotját markolta, és minden megtett lépése apró csodának tetszett.
A bíboros öreg volt, és beteg. Az orvosa, Esquirol meg is tiltotta neki reggel, hogy ő celebrálja a misét. De a bíboros csak nevetett, mindenkit kiküldött, és kikelt az ágyból, hogy felöltözzön. Amint egyedül maradt, minden egyes mozdulat közben megengedett magának egy nyögést. A nyilvánosság előtt azonban olyan kemény volt, mint a kőszikla.
Most lefelé lépkedett a lépcsőn az esőben.
Két órával korábban, amikor látták, hogy az égen sötét felhők gyülekeznek, könyörögve kérték, hogy odabent, a székesegyházban tartsa meg a ceremóniát. De ő ennek a kérésnek is keményen ellenállt. Azt akarta, hogy odakint kerüljön rá sor, annak a világnak a szeme előtt, amelybe ezek az ifjak hamarosan egy életre elmerülnek.
– Ha félnek a megfázástól, akkor nézzenek más vesződség után. Nagyobb viharokat is átélnek majd.
A bíboros megállt az alsó lépcsőfokon.
Elsőként ő észlelte az izgatottságot a téren.
Odafenn Simon, a harangozó mit sem sejtett. A vízbe dobta a tojásokat, és számolni kezdett.
Ki mondhatta volna meg előre, hogy mi minden fog történni pontosan annyi idő alatt, amíg egy lágy tojás megfő?
Három perc, és megbillen a sors.
Miközben a víz ismét forrásba jött, a hátsó sorok felől indulva egyazon borzongás futott végig az egész tömegen. A fiatal lány megint összerezzent. Valami történt a templomtéren. A bíboros felkapta a fejét.
Vagy húsz alak tört magának utat az egybegyűltek sorain át. A moraj erősödött. Kiáltások hallatszottak.
– Utat!
A negyven papnövendék nem moccant. Csupán Vango fordította oldalra a fejét, hogy orcáját-fülét a földre tapassza, mint az apacsok. Ide-oda surranó árnyakat látott az első sor mögött.
A hangok tisztábbá váltak.
– Mi történt?
– Félre!
Az emberek tele voltak gyanakvással. A két hónappal korábbi zavargások során halottak maradtak a földön, és százak sebesültek meg a Concorde téren.
– Csak a rendőrség… – kiáltotta egy asszony, hogy megnyugtassa a tömeget.
Valakit kerestek. Néhány hívő igyekezett csitítani a lármázókat.
– Pszt!… Hallgassanak!
Ötvenkilenc másodperc.
A harangozó még mindig számolt a harang alatt. A kis Clara járt az eszében, aki azt ígérte neki, hogy eljön. A két terítéket bámulta egy ládán. Hallotta a víz fortyogását a lábasban, a rezsón.
Egy fehér ruhás egyházi személy lépett a bíboroshoz, és a fülébe súgott valamit. Közvetlenül mögöttük egy pufók emberke állt, kalapját a kezében tartva. Boulard felügyelő volt az. Felismerték szemhéjáról, amely úgy megereszkedett, mint egy öreg kutyáé, krumpliorráról és rózsaszín orcájáról, és kiváltképp élénken csillogó szembogaráról. Auguste Boulard. Rendíthetetlenül leste az áprilisi záporban a földön heverő ifjak minden kis rezdülését.
Egy perc húsz másodperc.
Az egyikük ekkor felállt. Nem volt túl magas. Ruhája elnehezült az esőtől. Arcáról csurgott a víz. Megpördült a tengelye körül a még mindig mozdulatlan testek között. A sorokból mindenfelől civil ruhás rendőrök léptek ki, és kissé közelebb araszoltak hozzá. Az ifjú összekulcsolta a kezét, majd leejtette maga mellé. Tekintetén átsuhant az ég összes felhője.
A felügyelő elkiáltotta magát:
– Vango Romano?
A fiú bólintott.
Valahol a tömegben egy zöld szempár ugrált ide-oda, mint a hálóban vergődő lepke. Mit akarhatnak Vangótól?
Az ifjú ekkor megmozdult. Átlépett a társain, és a felügyelő felé indult. A rendőrök lassan közeledtek.
Vango előrehaladtában leszedte magáról fehér ruhadarabját, és immár talpig feketében volt. Megállt a bíboros előtt, majd térdre ereszkedett.
– Bocsásson meg, atyám.
– Mit követtél el, Vango?
– Nem tudom, eminenciás uram, könyörögve kérem, higgyen nekem. Nem tudom.
Egy perc ötven másodperc.
Az agg bíboros két kézzel kapaszkodott pásztorbotjába. Teljes súlyával ránehezedett, karja úgy fonódott az aranyozott botra, mint borostyán a fára. Szomorúan tekingetett körbe. Név szerint ismerte a negyven ifjú mindegyikét.
– Hiszek neked, fiam, de félek, hogy ezzel egyedül vagyok itt.
– Már az sem kevés, ha valóban hisz nekem.
– Az nem lesz elég – motyogta a bíboros.
Igaza volt. Boulard és a társai már csak pár lépésre voltak.
– Bocsásson meg nekem! – mondta ismét könyörgő hangon Vango.
– De hát mit bocsássak meg, ha nem követtél el semmit?
Vango éppen akkor válaszolt a bíborosnak, amikor a mögé lépő Boulard felügyelő a vállára tette a kezét:
– Szeretném, ha megbocsátaná nekem ezt…
Azzal keményen megragadta a felügyelő kezét, felállt, és hátracsavarta a karját. Egyik embere felé lökte.
Vango néhány ugrással elszökött két rárontó rendőr elől. Egy harmadik ráfogta a fegyverét.
– Ne lőjön! – üvöltötte fektében Boulard.
Izgatott lárma futott végig a tömegen, de a bíboros elhallgattatta pusztán azzal, hogy felemelte a tenyerét.
Vango közben felrohant az emelvényre vezető pár lépcsőfokon. Útjából ministránsok siserahada ugrott félre hangos kiáltozással. A rendőrök úgy érezték magukat, mintha egy iskolaudvaron vágnának át. Minden lépésnél megbotlottak egy gyerekben, vagy gyomrukba fúródott egy szőke fej. Boulard ráüvöltött a bíborosra:
– Mondja meg nekik, hogy álljanak félre az útból! Ki parancsol nekik?
A bíboros elragadtatottan emelte fel az ujját.
– Egyedül a Teremtő, felügyelő úr.
Két perc harminc másodperc.
Vango a székesegyház főkapujához ért. Egy kissé pufók, falfehér kis nőt látott eltűnni az ajtószárny mögött, amit az behajtott maga mögött. A faajtónak ütközött.
A túloldalon kattant a retesz.
– Nyissa ki! – kiáltotta Vango. – Nyissa ki nekem!
Remegő hang válaszolt:
– Tudtam, hogy nem lenne szabad. Sajnálom. Nem akartam semmi rosszat. A harangozó hívott meg magához.
A nő pityergett az ajtó mögött.
– Nyissa ki! – mondta újra Vango. – Fogalmam sincs, hogy miről beszél. Csak annyit kérek, hogy nyissa ki az ajtót.
– Kedves embernek tűnt… Nagyon kérem… Clarának hívnak. Nem vagyok én rossz lány.
Vango hallotta a háta mögül a rendőrök hangját. Érezte, hogy a lába elgyengül.
– Kisasszony, én nem vetek semmit a maga szemére. Szükségem van a segítségére. Nyissa ki nekem az ajtót!
– Nem… Nem tehetem… Félek.
Vango hátrafordult.
Tíz férfi állt félkörben a faragott kapuzat körül.
– Ne mozdulj! – mondta az egyikük.
Vango a réztől vöröslő ajtónak vetette a hátát.
– Most már késő, kisasszony – motyogta. – Nehogy kinyissa! Semmi szín alatt. Más utat választok.
Tett egy lépést a férfiak felé, majd megfordult, és tekintetét a magasba emelte. Az Utolsó ítélet kapuja volt az. Úgy ismerte, mint a tenyerét. A kapu körül faragott kőcsipke. Jobbra a pokolra taszítottak képe látható. Balra a paradicsom és angyalai.
Vangónak jobban tetszett az angyalok útja.
Boulard felügyelő ebben a pillanatban ért oda. Szinte ájuldozva figyelte mindazt, ami ezután történt.
Vango Romanónak egy pillanat sem kellett, fel is mászott az alul sorakozó szobrokon. Már öt méterre volt a talajtól.
Három perc.
Simon, a harangozó, aki mindebből semmit sem látott, kivette a tojásokat egy habszedő kanállal.
Vango mintha nem is mászott, hanem inkább lassan siklott volna felfelé a homlokzaton. Ujjaival megkapaszkodott minden kis dudorban. Minden erőlködés nélkül mozgatta a végtagjait. Az embernek az volt az érzése, hogy felfelé úszik.
A tömeg tátott szájjal bámulta. Egy úriasszony elájult, és úgy csúszott le a székéről, mint egy darab vászon.
A fal tövében ide-oda rohangáltak a rendőrök. A felügyelő csak állt kővé váltan.
Aztán eldördült az első lövés. Boulard még bírta annyira szuflával, hogy elkiáltsa magát.
– Abbahagyni! Mondtam, hogy ne lőjenek.
De egyik rendőr sem rántott fegyvert. Egyikük létrát tartott a társának, de nem sokra ment vele. Szegény ördögök csak nyolcvan centiméterre voltak a kövezettől. A többiek a kéttonnás kaput próbálták kinyitni a tíz körmükkel.
Újabb dörrenés.
– Ki tüzelt? – kiáltotta Boulard, és a gallérjánál fogva megragadta egyik emberét. – Ahelyett, hogy ezzel a kapuval bajlódnak, inkább hozzák ide nekem azt az embert, aki lövöldözik. Minek akarnak bemenni? Hogy gyertyát gyújtsanak?
– Gondoltuk, fent a tornyokban nyakon csípjük, felügyelő úr.
– Van egy lépcső az északi oldalon – bökött idegesen balra Boulard. – Rémit és Avignont magam mellett tartom. Tudni akarom, hogy ki lődöz erre a jómadárra.
Vango már a királyok szobrainál járt. Kiegyenesedett, és megkapaszkodott egy oszlopban. Nyugodtan lélegzett. Arcáról éppannyi eltökéltséget lehetett leolvasni, mint amennyi kétségbeesést. Lebámult a templomtérre. Tágra nyílt szemek ezrei meredtek rá. Egy golyó szétforgácsolt egy kőkoszorút közvetlenül a füle mellett, s arcára fehér por szitált. Látta, hogy a felügyelő odalenn úgy fordul meg a tengelye körül, mint aki megkergült.
– Ki volt az? – üvöltötte Boulard.
Nem a rendőrség lövöldözött rá. Vango számára ez nagyon hamar világossá vált.
Más ellenségei is voltak a téren.
Továbbmászott felfelé, pár mozdulattal a rózsaablak aljához ért.
Úgy kúszott fel a világ legszebb rózsaablakán, ahogy a pók suhan a hálóján.
Odalent elnémult a tömeg. Csak álltak ott csendben, a Notre-Dame nyugati rózsaablakába kapaszkodó fiú látványától lenyűgözve.
A fecskék szoros kis rajban röpködtek Vango körül, mintha védelmezni akarnák tollas kis testükkel.
A harangja alatt Simon könnyes szemmel pucolta meg késével az első tojást. Ez a lány sem jön el.
– Szomorú a világ – mondta csendesen.
Amikor hallotta, hogy a haranghoz vezető falépcső megnyikordul, megállt, és azt hebegte:
– Kisasszony?
A második tojást bámulta. Zavarodottságában egy pillanatig azt hitte, hogy a boldogság karnyújtásnyira van tőle.
– Clara? Maga az?
– Odalent várja magát.
Vango volt az, Vango, akinek az utolsó golyó horzsolta az oldalát, amikor sikerült letennie a lábát a kimérák kőszobrainál.
– Szüksége van magára – mondta a harangozónak.
Simon valami ujjongást érzett a mellkasában. Még soha senkinek nem volt szüksége rá.
– Na és te? Te ki vagy? Mit keresel itt?
– Nem tudom. Sejtelmem sincs. Nekem is szükségem van magára.
A téren a másik, zöld szemű, hamuszürke kabátos fiatal lány a tömegen próbált átvergődni. Amikor Vango menekülőre fogta a dolgot, észrevette, hogy a viaszarcú férfi fegyvert húz elő a kabátja alól. Szedte a lábát, de a nézősereg kavargó hullámzásában csak nehezen tudott előbbre jutni. Mire átért a túloldalra, a férfinak már hűlt helye volt.
A lány korábbi mélabús ázott macska ábrázatának nyoma sem maradt. Szökött oroszlán volt, aki mindent feldöntött, ami az útjába került.
Ekkor hallotta meg az első lövést. Különös módon egyből tudta, hogy Vangóra lőnek. A második lövés eldördülésekor a tér északi oldalát szegélyező Hôtel-Dieu Kórház felé kapta a szemét. És meglátta a férfit. Az első emeleten állt lesben. A pisztoly csöve egy törött ablaküvegen lógott ki, és az árnyékban látni lehetett a gyilkos dermesztő tükörképét. Ő volt az.
A lány felfelé pillantott. Vango nem veszítette el az egyensúlyát. Az ég az utolsó pillanatban kiragadta az általa választott sors karmai közül. A lány számára viszont újra lehetségessé vált minden. Feltéve, hogy Vango életben van.
A zöld szemű lány a kórház irányába szökkent.
A Notre-Dame felett, az égen hirtelen egy hatalmas szörny bukkant fel, s a tömeg szinte meg is feledkezett mindarról, ami lent a földön történt. A zeppelin tűnt fel esőtől csillogó testével – hosszúsága és fenségessége a katedráliséval vetekedett.
Betöltötte az eget.
Az üvegezett fülke elején Hugo Eckener, a Graf Zeppelin idős parancsnoka messzelátójával a barátja alakját kereste a templomtéren. Brazíliából visszatérőben, útban a Boden-tóhoz Párizs felé került a léghajóval, hogy a zeppelin simogató árnyékával kedveskedjen Vangónak élete e nagy pillanatában.
A harmadik lövésnél felfogta, hogy valami nincs rendben.
– Nem maradhatunk itt, parancsnok – mondta Lehmann, a zeppelin navigációs tisztje.
Félő volt, hogy egy eltévedt lövedék lyukat üt a léghajó borításán, amelynek csillámló testében hatvan utas és legénységi tag tartózkodott.
Lent a földön még egy utolsó dörrenés visszhangzott.
– Igyekezzünk, parancsnok…
Eckener leengedte a távcsövét, és szomorúan így szólt:
– Igen, menjünk.
Odalenn egy kimúlt fecske pottyant Boulard lába elé.
És felzúgtak a Notre-Dame harangjai.
TOVÁBB>>
|