Közelebb lépek. A szőnyegen árnyékok táncolnak, mintha a kígyók kiszabadulnának a mintából, és körbekúsznának a szőnyegen; tevék, szamarak és rénszarvasra emlékeztető állatok menekülnek kígyók és krokodilok elől. Meg szeretném kérdezni apukámtól, hogy tetszik-e neki a lánc, és hogy megvenné-e nekem, vagy esetleg csak kölcsönre, én meg visszafizetném az árát, amint összespóroltam eleget, vagy esetleg félretehetnénk későbbre és ez lesz a következő születésnapi ajándékom? De még amikor teljesen odaérek mellé és majdnem neki dőlök, akkor sem fordítja felém a fejét, hanem továbbra is a szőnyeg és az eladó között cikázik a tekintete. A homlokán függőleges ráncok futnak, a szeme kisebb mint egyébként, a szája pedig furcsán szögletesen és mereven mozog, mint valami régi számítógépes grafikán. A kezére nézek, de nem merem megfogni. Csak állok mellette csöndben, és automatikusan beletúrok a hajamba. A kereskedő rám pillant, egyenes válla kissé megmozdul, nyakához emeli a kezét, és barátságosan mosolyog. Visszanézek az apámra. – Négyszáz – mondja. – Hatszáz… ez az utolsó ár. Többet nem engedhetek – válaszolja a kereskedő. Nos, akkor nem lesz üzlet – feleli az apám, és föláll. Gyorsan visszamegyek a vitrinekhez, leveszem a láncot, és odaadom a fiatalabbik fiúnak, megrázom a fejem, de továbbra se veszem le a szememet a kék kőről, és még sokáig bámulom az üveg alatt, miután visszakerült a helyére a vitrinben. – Négyszázhetvenöt – próbálkozik az apám. – Ez az utolsó ajánlatom. – Igyunk még egy csésze teát – javasolja a szőnyegárus. Néhány turista már felbukkant a csoportunkból, miután végeztek a vásárlással, és most kíváncsian követik az alkudozást. Mintha ezen állna vagy bukna valami. A vékony, barnára sült néni szerint, aki mindent olyan aranyosnak talál, az arany-kék szőnyeg is nagyon aranyos. Ezt többször elmondja, de mintha csak nekem tűnne fel. Az alkudozás csak húzódik és húzódik, az árus és segítői számtalanszor újratöltik a teáscsészéket, és megkínálják a többi turistát is, akik egyre többen lesznek. Azt szeretném, hogy az apukám igent mondjon, és fizessen, hogy hazavihessük a szőnyeget. Évente új számítógépet kapunk, és majd’ minden második évben új autót, szóval bár nem sokat konyítok a török pénzhez meg árakhoz, a szőnyeg se kerülhet sokkal többe? – Helló – az idősebbik fi ú nekem integet, és meg kellene kérdeznem apukámat, kimehetek-e a piactérre, de neki még mindig olyan furcsán szögletes a szája, hogy inkább nem szólok. A szőnyegüzlet az utolsó a sorban a téren lévő boltok közül. A terasz másik oldalán meredek a hegyoldal, csak pár méternyi sáv van addig köves földdel és kiégett fűvel. A fiúk egymás mellé ülnek egy keskeny kőperemre a terasz falánál, egy girbegurba fügefa árnyékába; én a kisebbik fi ú mellé telepedek le. Jó ott ülni. Meleg van, de sokkal hűvösebb, mint a téren. Tisztán hallom az apám és a kereskedő hangját, de látni nem látom őket, s minket sem látni a teraszról. A fiúk kavicsokkal kezdenek játszani. Földobják, majd megpróbálják elkapni őket, más kövekkel együtt, amiket egy földre rajzolt négyzetből vesznek fel. Otthonról ismerem ezt a játékot, és jó vagyok benne. Csak hogy itt nagyobbak a kövek a szokásosnál, így az elején kiejtem őket a kezemből, mielőtt hozzászoknék. Nem értem, hogy a két testvér mit beszél egymás közt, de nem számít, szórakoztatóbbak, mint a gyerekek a turistacsoportból, akik olyanok, mint bármelyik más gyerek otthon. A török fiúk kézzel-lábbal értetik meg magukat, ahogy én is, úgyhogy könnyen megy, mindhárman értjük a játékot. Az első pár körben vesztek, majd nyerek, de aztán megint vesztek. Közben hol hangosabban, hol halkabban hallani a beszédet a terasz felől, és főleg ha hangosabbak lesznek, akkor dobom túl magasra vagy ferdén a követ, hogy aztán nem tudom elkapni. Amikor az apám a leghangosabban beszél, kicsit behúzom a nyakam, de a fiúkat látszólag nem zavarja a hangoskodás. Biztos hozzászoktak már a kiabáló turistákhoz, gondolom, amikor az apám még hangosabban kiabál, de valami olyan nyers buzgósággal, hogy biztos vagyok benne, hogy a szőnyeg hamarosan jön velünk haza. – Ötszáztizenöt. Utolsó ár! Egy pillanatig egy hangot se hallani a teraszról. Mintha nemcsak az apám és a kereskedő tartanák vissza a levegőt, hanem az összes többi turista is. És akkor az eladó hangja hallatszik: – Rendben. Ötszáztizenöt. Én jövök a játékban, de fölállok, és a kőperemen lábujjhegyen egyensúlyozva látom, hogy a szőnyegárus és az apám kezet ráznak. Apám barátian vállon veregeti az árust. Az eladó segédje bejön egy tálca friss teával és limonádéval a kezében. Mindenkinek töltenek, miközben az eladó hozza a számlatömböt és egy papírt, ami biztos garancia, amit már korábban is megmutatott nekünk, hogy lássuk, a szőnyegei valódiak, igazi finom áruk. Apám kortyol a limonádéból. Nem tetszik, hogy hangosan felnevet; a szája még mindig olyan furcsán szögletes. – Akkor ezzel megvolnánk – mondja, s szól nekem: – Inga, gyere! Indulunk. – Nem csomagolják be a szőnyeget? – kérdezem a kőfalon át. – Nem visszük magunkkal. – De… - Csak vicceltem. Hogy lássam, megkaphatnám-e… – mondja az apám. Az eladó felé fordul, és megismétli angolul:  – Vicc volt… Jól átvágtalak! A kereskedőre nézek, akinek a bőre elszürkül a széltől barázdált felszín alatt: barátságos testtartása is szertefoszlik, furcsán lógatja a vállát. – De kezet ráztunk… – mondja az apámnak. Megfordulok, lassan behajlítom a térdemet, és a hátamat lecsúsztatom a terasz falán, hiába tudom, hogy a sárga ruhám beleakadhat a falba, és kiszakadhat. De ahogy észreveszem, hogy a kezemben maradt egy kő, amit a levegőbe kellett volna dobnom, kedvem támad széttépni a ruhám, pedig a kedvencem, s a következő pillanatban olyan erővel csapódik a homlokomnak ez a kavics, hogy oldalra leesek a kőperemről. – Nem! – kiáltja a fiatalabbik fi ú, és rám mutat. Én halkan szitkozódom, de már nem gondolok másra, csak az őrült fájdalomra. Érzem, ahogy megreped a homlokom, és valami meleg, amiről tudom, hogy a vérem, utat tör magának az egyik szemöldökömön át, annyira, hogy a jobb szememre már nem látok semmit, és megszűnt a csönd, brummogással és anélkül is. Egyszerre újra csicseregnek a madarak, a kutyák vonyítanak, a rovarok hangosan zümmögnek, a turisták meg felém futnak és egymás szavába vágva kiabálnak. Egy férfi az idősebbik fiúra mutat. – Nem is lehet ezektől mást várni! – mondja a férfi. – Szégyelljék magukat! – mondja a vékony, barnára sült néni. – Egy ilyen aranyos kislányt… – Egy pofon kéne ezeknek a fiúknak – állapítja meg a férje. – Ide se jövünk többet… – mondja valaki, s bár nem hallom pontosan, mit mondanak a többiek, világos, hogy a többi turista is ezt gondolja. Az apám felkiált, de a hang nem jut el a fülemig, ahogy az se jut el igazán a szememig, ahogy a szőnyegárus megragadja és megrázza a nagyobbik fiút, és törökül kiabál vele. Mintha minden nagyon-nagyon messze lenne, és én se nem látok, se nem hallok, csak a fájdalmat érzem a homlokomon. Ekkor feltűnik, hogy a fiatalabbik testvér gyorsan és sokat beszél, az eladó erre zavartan néz, elengedi a nagyobbik fiút, és rám mered. A vékony, barnára sült nő nedves törlőkendőt vesz elő a táskájából, hogy megtisztítsa a sebemet, és az apukám is odajön, és magához szorít, és egy pillanatra nagyon jól vagyok. Minden rendben van megint, és mindenki elfelejtette, hogy apukám meg is vette a szőnyeget, meg nem is, és pont az ilyen fiúk tehetnek az egészről, és nagyon jól érzem magam, amíg az apukám hangja és keze a közelemben van, és a keze a hajamat simogatja, mintha kisimítaná, úgyhogy el is felejtek sírni, meg hogy a törlőkendő csípi a sebemet. Valahogy visszakerültünk a térre, és az idegenvezető fut felénk, és valahonnan az apám háta mögül mondja: – Ide se jövünk többet! Fáj a homlokom, de a ragtapasz megállította a vérzést, és már nem érzek mindent távolinak. Még mindig jólesik apámat látni, ahogy a kezét a fejemre teszi, de a jó érzés közepette, anélkül hogy tudnám, honnan jön ez a késztetés, egyre jobban szét szeretném tépni a ruhámat, vagy csak belerúgnék valamibe, és amikor a szőnyegárus odajön hozzám és limonádéval kínál, s a vállai még mindig olyan kereken lógnak, akkor mintha a szám magától kinyílna: – Nem ők voltak. Én voltam. Csak leestem. Megint csönd lesz. De most másmilyen a csönd, mint az előbb, semmi brummogás. A csönd először úgy hangzik, mint az elpirulás, majd átcsap kicsit túl sok rokonszenvbe, ami túl sok lármával és túl tágra tárt karokkal jár együtt, és már senki nem néz egymásra sokatmondóan. De a hangulat szinte azonnal megváltozik, a nők abbahagyják a szidalmazást, a férfiak pedig kinyitják ökölbe szorított kezüket. Az egyik nő, aki különösen hangosan kiabált, vesz egy karkötőt a szőnyegárustól, és a vékony, barnára sült néni pedig egy ékszeres dobozt. És akkor az idegenvezető szól, hogy legfőbb ideje szedelőzködni, már így is késésben vagyunk, és mindenki elindul vissza a busz felé. Lüktet a homlokom, és nagyon fáj, de nem akarok panaszkodni, mert tudom, hogy megint rosszul csináltam valamit, de magam sem tudom pontosan, mit. Szóval csak megyek az apám mellett, aki már nem tartja a kezét a fejemen. De mintha mindenki elfelejtette volna az arany-kék szőnyeget, és csak rólam beszélnek, hogy elestem és véreztem, vagy arról, hogy vajon mennyi ideig tart a visszaút Bodrumba, hogy a gyorsabb vagy a lassabb úton megyünk, nekem meg megint kiszáradt a szám, s hiába szeretném megkérdezni apukámtól, hogy miért nem vettük meg a szőnyeget, nem jön ki hang a torkomon. A busz ajtajánál állunk sorba, apám már a lépcsőn van, amikor valaki a vállamhoz ér. A fiatalabbik fiú mond valamit törökül, és a kezembe nyom egy kis csomagot, majd visszaszalad az árushoz, aki az üzlet bejáratánál ácsorog, és egy pillanatra fölemeli a kezét. A papíron át kagylóhéjakat érzek, a közepén pedig sima, kerek követ csikiző rovátkákkal. Ekkor én következem. Gyorsan a zsebembe dugom a csomagot, kihúzom a hátam, jó erősen megfogom a kapaszkodót, felszállok a buszra, s nem fogom meg apám kezét, amikor felém nyújtja.