A szerző mégsem időzik el túl sokat a társadalmi tabló jellemzésével, a fejezetek ugyanis rövidek, feszesek, és akciódúsak. Az 1920-as években járunk, valahol az erdélyi havasokban, ahol a hegyek között nem csak medvék és farkasok, hanem haramiák is rejtőznek, a völgyekben vándorcigányok tanyáznak, a közeli városok csendőrei pedig válogatás nélkül üldöznek mindenkit, aki roma.
Nemesi származású főhősünk szüleit ismeretlen rablók ölik meg az első fejezetben, majd a sokktól megnémult árva fiút befogadják a vándorcigányok, és máris láthatjuk, milyen az, amikor két ennyire különböző kultúra találkozik, és megpróbál együtt élni. A cigányok olyanok itt, mint a jól ismert sztereotípia szerint: rongyosak, piszkosak, nem élhetnek muzsikaszó nélkül, idegenkednek a gádzsóktól és a munkáról meg a birtokról egészen egzotikus elképzeléseik vannak. Merész húzás ezekkel a sztereotípiákkal dolgozni, de Erdős nagyon okosan oldja meg a kényes feladatot: egyrészt látjuk, hogy a cigányok között sem ért mindenki egyet azzal, hogy nem méltó hozzá a dolgos élet, mert egyikük szívesen feláldozná a nagy szabadságot, ha munkát kapna a városban (és ezzel nagy feszültséget is teremt, mert a társai nem értik, mi motiválja). Egy másik jelenetből pedig az derül ki, hogy a vándorcigányokat nem fizették meg egy alkalmi munkájuk után, mire ők belopóznak a munkaadójuk földjére, és minden állatot és terményt visznek az udvarból, amit tudnak. De van, aki nem csak akkor lop közülük, ha tartozást kíván behajtani, hanem akkor is, ha egyszerűen megéhezik.
A befogadott fiú egyik legjobb barátja, Kispali (aki egyébként női ruhát hord, és hosszú hajat is növesztett, úgy tűnik benne tisztelhetjük az első transzvesztita gyerekhősünket) így magyarázza ezt:
„A gádzsóknak mindig sokkal több van mindenből, mint amit meg tudnak enni. Nekik van, nekünk nincs, nem igazságtalan ez?"
Az állítással persze lehetne vitatkozni (Én vitatkoznék is, mert hiányoltam annak hangsúlyozását, hogy a lopás távolról sem a cigány szokás, még csak nem is köthető kizárólag a mélyszegénységben élőkhöz, sőt!), de hősünket meggyőzték, mert bólint. Ezek a bólintások és a hangtalan ítéletek egyébként nagyon szép megoldások a regényben: mintha a fiú (aki névtelenül érkezett a cigányokhoz, és ők adtak neki nevet, identitást, így lett Rajkó) nem csak a sokk miatt lenne néma, hanem azért is, mert nem akar ítélkezni. Egyszerűen csak beolvad közéjük: megtanul hegedülni, együtt alszik a pulyákkal a szekéren, ott ül velük a tűz körül és velük kanalazza a levest, miközben mindenki megszereti, ő pedig barátságokat köt és új pótszülei is lesznek.
Története igazi asszimilációs sikersztori: úgy veszi át a számára többségnek számító kisebbség szokásait és értékítéleteit, mint ahogyan ma várják el a romáktól Magyarországon ugyanezt, csak fordítva. Be is fogadják, ő pedig a regény végére már el sem tudja képzelni, hogy a vér szerinti rokonaihoz költözzön, inkább vándorcigány akar maradni. Sőt, mindeközben a csendőrségben is forradalom zajlik le: miután a cigányok megmentik az őket üldözőket egy farkasfalkától, a hatóságok is rádöbbennek, hogy nem is olyan rossz emberek a romák.
A happy end mégsem merő szentimentalizmus, és nem is olyan didaktikus, mint ahogy az a fenti, ügyetlenül összetákolt mondataimból kitűnik: inkább felemelő, és felébreszti a kíváncsiságot a cigányok kultúrája és mindennapjai iránt. Még szerencse, hogy hamarosan érkezik a folytatás, remélem, ott még árnyaltabb képet kapunk a cigány szereplőkről, kevesebb lesz a tipizálás és nem lesz ilyen hangsúlyos a cigány tematika=gondolatok a „cigánybűnözésről" szál, ami semmiképpen nem szerencsés irány. Ha már itt kötöttünk ki: a második cigány témájú gyerekkönyvünk vagy -sorozatunk remélem a jelenben játszódik majd, és nem az lesz a roma szereplők fő tulajdonsága, hogy roma. Hatalmas előrelépés lenne egy hús-vér, három dimenziós, példaképnek is beillő cigány karakter megteremtése, én lelkesen várom!
Nagy Boldizsár
|