A lány, aki nem beszélt (1) - Mesepirulák
Tóth Zsuzsanna 2016.07.08. 17:32
Írta: Elekes Dóra, illusztrálta: Kun Fruzsina. Csimota, 2015., 40 oldal
Hogy a meséknek gyógyító erejük van, azt jószerivel mindannyian tudjuk. Bár, be kell vallanom, hogy mostanában kissé megrendült a bizalmam e téren. Lépten-nyomon bukkantam fájóan primitív, rikítóan giccses vagy kifejezetten gyötrelmes, lebutított, rossz mondatokkal teli, mesekönyvnek nevezett valamikre. De tartotta bennem a lelket, hogy bizton tudom, a jó mesék vannak többségben.
És nagy örömmel töltött el, hogy éppen egy ilyen került elém. A lány, aki nem beszélt című történet, Tóth Krisztinamunkája, a cigány mesék világát idézi meg.
Tóth Krisztina költő, és a költő prózában is zenél. Mondatai jóízűek és varázslatosak egyszerre, nem nélkülözik sem a szépséget, sem a humort. Mert bár fafejűék felhördülhetnek azon, hogy miket is mondanak benne, bízom abban, hogy minden szülő és pedagógus megérti az alábbi mondat valódi jelentéstartalmát: „Ne haljál meg – mondta az ember –, mert nagyon megverlek!”
|
Természetesen a könyv, amelyben három összefüggő mesét találunk, egyáltalán nem a nőverésről szól. Sőt. Szeretném kerülni az intimpistáskodás vádját, ám nem tudom figyelmen kívül hagyni azt a szálat, amely különös fénytörésbe helyezi a könyv sorsát. A címszereplő lány ugyanis „otthagyott” gyermek, akit szeretettel nevel fel örökbefogadó családja.
Hasonló helyzetben van most a költőnő családja is, nem is oly régen befogadtak egy szépséges kislányt – talán épp ezért született a könyv. Ugyanakkor nem gondolom, hogy direkt alkotást olvasunk, mert mese ez a javából. Talán állíthatom azt is: a klasszikus mesék gyönyörű újjászületése.
Nyelvezete, sajátos történetkezelési technikája költői gondolkodásmódról tanúskodik. Többszintűsége boldogságot okoz a gyereknek, aki hallgatja vagy olvassa – ebben Makhult Gabriella lenyűgöző, nívós és egyedi illusztrációi segítik, amelyek szerves részét képezik a mesének. (Aki még nem találkozott ilyennel: linómetszetnek hívják a technikáját.) De ugyanúgy a felnőttnek is, aki élvezi finom humorát és fordulatait, de elgondolkodik mélyebb jelentésrétegein is. Szólamai, szimbólumai beszélnek a cigányságról, a traumákról, a magányról, az egyszerű természeti életről, a kitaszítottságról, a falu rendjéről, a hiedelmekről, a nemes szeretetről, a megértésről. Talán a sorsról is, amit senki nem kerülhet el.
A három részre tagolt mesében először az erdőben élő-vándorló cigány párral találkozunk, akik – voltaképpen saját félelmüktől űzve – magára hagyják az újszülött kislányt, akit hamarosan egy jólelkű házaspár fia talál meg, s eléri, hogy szülei befogadják.
A második részben koncentrálunk a gyermekre, aki szépséges és szeretetreméltó, de beszélni csak az erdő hangján tud, s emberi beszédre (kapcsolatokra) nem képes. Ez a rész tipográfiailag is másképp jelenik meg, mintha jelezné, hogy különösen fontos, hiszen itt ismerkedik meg a lány saját emlékeivel, mondhatni önmagára ébred. A felismerés okozza aztán, hogy beszélni kezd.
A harmadik részben fogadott bátyja, a tollas bagoly, és a síró víz (bagoly- és forrástestvére) segítségével megleli a gyökereit; apját-anyját, az erdei embereket. Ez ad számára megnyugvást, ez hozza el számára az igazi békét. Biztosak lehetünk benne, hogy most már rendben lesz vele minden.
A mese szépségét és bűvöletes hatását meg sem közelíti ez a rövid leírás. A fülszöveg tömören, Tóth Krisztinához méltón fogalmaz: „Az örökbefogadott lánynak a magány, az emlékezés és a kiengesztelődés segít hazatalálni, miközben a csillagok ugyanúgy ragyognak mindnyájukra, akárhonnan jöttek, és akárhová is tartanak.”
A lány, aki nem beszélt az általam valaha olvasott legszebb mesék közé tartozik.
Tóth Zsuzsanna
Forrás: olvassbele.com
|
|