A huszadik század közepének eredménye az a fajta gyerekirodalom, amelyen a mai nemzedékek is szocializálódtak, amely nem akar mindenáron érvényes tanulságokat megfogalmazni. A morális üzenetről való lemondás eredménye lett az az igény is, hogy a gyerekirodalmat mérjük ugyanolyan magas esztétikai mércével, mint a – mondjuk így – felnőtt irodalmat. Ha ugyanis a morális vagy felvilágosító kötelezettségtől az irodalom megszabadul, akkor mi más is lehetne az értékmérője, mint az esztétikai igény, a nyelvi kidolgozottság, az érzésvilág gazdagsága, a világról alkotott vízió érvényessége és eredetisége?
Ennek a történetnek eredményeképpen a gyerekeknek és fiataloknak szóló művek megítélésében állandóan ott van a kettős mérce: hogyan értékeljem, ha irodalomként olvasom, és hogyan értékeljem, ha gyerekirodalomként?
Tóth Krisztina könyve igazi alkalmazott irodalmi mű. Kiadója feltűnteti, hogy a könyvet az Emlőrák Gyógyításáért Alapítvány ajánlásával jelentették meg. Nem leplezett – és nem is leplezendő – célja az, hogy kisgyerekeknek elmagyarázza, hogy az édesanyjuk is lehet beteg, sőt, hogy konkrétan elmagyarázza, mi a mellrák, hogyan gyógyítják műtéttel és kemoterápiával. Illetve a könyv vélhetően azt a célt is szolgálja, hogy egy anyuka akkor vegye elő, ha ilyen helyzetbe kerül, ha el kell magyaráznia a betegségét a gyerekének. A könyv jó kiindulópont, alkalom és segítség egy ilyen beszélgetéshez.
Akinek a könyv szól: egy óvodás kislány, akiről szól: egy fiatal anyuka. És bár megjelenik az apuka is a történetben, a könyv mégis alapvetően női könyv, az elbeszélő kislány és a főszereplő anya története. Ez indokolja a nagyon kislányos külsőt is: Hitka Viktória egy alapvetően a rózsaszínből kiinduló színvilágú könyvet tervezett, amelyben a visszafogott rózsaszín mellett a szintén nagyon visszafogott szürke a meghatározó szín. A többi szín hiába erőteljesebb, már csak ebben a letompított vizuális közegben szintén megtörik. A szürke jelzi a bánatot: szürke felhők gomolyognak a gondba merült felnőttek feje fölött, nagy szürke árnyékok érzékeltetik a kislány számára megváltozott világ érthetetlenségét. A rózsaszín mintázatú belső borító és a címlapok finom mintázata pedig egy napló titkait ígéri, az lehet az olvasó érzése, ha belelapoz a könyvbe, hogy egy kislány naplójába olvas bele.
A történet a világ megváltozásával kezdődik: egy nap nem a megszokott időben jönnek a szülők a gyerekért az óvodába. Ez önmagában is félelmetes, de az anyuka szomorúsága, a szülők és a nagyszülők megváltozott viselkedése még inkább azt jelzik a kislánynak, hogy valami megváltozott, valami nincs rendjén, valami elromlott. A betegséggel való szembesülés első fázisa, a hallgatás után a magyarázat következik: a szülők megpróbálják pontosan elmagyarázni a kislánynak a betegséget. Ha a könyvnek van tanító célzata a szülők számára, akkor vélhetően elsősorban ez: beszélni kell a gyerekekkel a legnehezebben elmagyarázható kérdésekről is.
A harmadik fázis a műtét és a gyógyulás időszaka, ami a kislány számára sok-sok érthetetlenséggel van tele, de amelynek sok-sok mulatságos epizódja is van. Az első lapokon még távoli, de elvontságában rendkívül ijesztő mellrák a hétköznapok megoldandó és megoldható feladatává változik: hogyan él egy ideig kettesben a kislány és az apuka, hogyan megy át segíteni a nagymama, hogyan próbálja fel a kislány sorba az édesanya összes parókáját.
Ezek a humoros pillanatok persze mind-mind valamilyen nehéz pillanat árnyékában teremnek meg és ezeket ellensúlyozzák: azt, hogy az édesanya befekszik a kórházba, és hosszabb ideig nincs otthon, azt, hogy a műtét eredményeképpen a varrás nyoma meglátszik az édesanya testén, azt, hogy a kemoterápiától kihullik a haja.
A könyv utolsó része a gyógyulásról szól, arról, hogy az édesanya nemcsak egészségesen néz ki, de szülhet másodszor is, neki lehet gyereke, a kislánynak lehet testvére. A megragasztott tányér analógiája arról szól, hogy ismét ép, egészséges életet élhet az anyuka, a homokvár képe pedig arról, hogy a történet egyúttal a kislány szemszögéből nézve beavatástörténet is: a mellre emlékeztető két homokvár mint zárókép azt mutatja, hogy a kislány megértette és játékban feldolgozza a történteket, a játszótéri kisfiú pedig mintha egy majdan megszületendő kistestvért előlegezne meg.
Hogy mi a tanulság?
Annyi, hogy a felnőtt is lehet beteg, még súlyosan beteg is. Hogy a betegségből meg lehet gyógyulni. Hogy a betegségekről beszélni kell. Hogy a gyerekekkel mindent, és éppen a legnehezebb kérdéseket meg kell beszélni. Hogy nem könnyű gyerekfejjel megérteni a felnőttek gondjait, de nem is lehetetlen. Hogy a nyílt, de gyerekeknek szóló beszéd érthetővé és éppen ezért elviselhetővé teszi a családok gondjait a gyerekek számára is. Ez a tanulság a könyvön belül, de a könyv megjelentetése önmagában is ezt a célt szolgálja.
Miben más akkor ez a fajta alkalmazott irodalom a huszadik század elejének gyermekirodalmától? Érződik-e rajta, hogy időközben az irodalom megvívta a maga szabadságharcát a tanulságos történetekkel szemben?
Igen, természetesen. A tanulság ugyanis alapvetően más, mint a száz évvel korábbi gyerekkönyvek esetében. Nem erkölcsi a tanulság abban az értelemben, hogy nem akarja nevelni a gyereket. Nem ad erkölcsi tanácsokat, nem ír elő egy magatartást. Az anyuka betegsége nem arra kell, hogy nevelje a gyereket, hogy „jó legyen”. Arról a nem erkölcsi, hanem pszichológiai tapasztalatról szól, hogy a gyerek számára legállandóbb és biztonságosabb ember, az édesanya is megbetegedhet, és hogy erről együtt beszélni, a gyereknek erről fontos tudnia.
A könyv óvodásoknak készült, tehát a szövege csak felolvasva él. Ha egy kisgyerek egyedül van vele, akkor nézegetheti, és végiggondolhatja, amit felolvastak neki. Átélheti, átérezheti, feldolgozhatja. Ha életvezetési tanítás van benne, akkor az inkább a felnőtteknek szól, mint a gyerekeknek: tessék elmondani nekik a problémákat is. Ha úgy fogjuk föl a könyvet, mint a szülők és gyerekek közös olvasmányát, akkor arról tanúskodik, hogy hogyan beszélgethetnek egymással felnőttek és gyerekek a legnehezebb gondokról is.
Fenyő D. György
Forrás: Üveghegy
|