A történt egyszerű, főként a stílus az, ami megkapó, és ami elviszi Gavalda művét. Ifjúsági regény, a kiadó ajánlja minden fiatalnak, aki nehéznek tartja a pályaválasztást, akit dühítenek néha a szülei, aki nem találja a helyét – s igen kevés lehet az olyan fiatal, akire mindez, de legalábbis ezek egy része ne lenne igaz. Gavalda stílusa csakugyan fiatalos, de az írónő nem esik bele abba a hibába, hogy a történetet szleng szavakkal pakolja tele, hogy túl direkten akarjon a fiatalok nyelvén szólni, ami éppen olyan zavaró egy tinédzser olvasónak, amilyen a gügyögés lehet egy kisgyereknek. Így viszont úgy olvashatja el ezt a regényt egy tizenéves, hogy azt érzi, komolyan veszik, az esetleges problémáit nem állítják be gyerekes ostobaságnak, és nem felsőbbrendű, „felnőtt” nézőpontból szemlélik.   Gavalda a könnyed mesélés mögött valójában fontos kérdést boncolgat: mi a helyzet akkor, ha egy gyerek képtelen energiát fektetni abba, hogy a helyesírást, a történelmet vagy a matematikát magolja? Van-e értelme egyik gimnáziumból a másikba zavarni addig, amíg már ő is értéktelennek érzi magát, és a szülők is elbizonytalanodnak abban, hogy képes-e bármire is? Mennyi az a minimum, amihez illik mindenkinek érteni, és hol lehet ezt megtanulni? Nagyon szépen kerül elő ez a kérdés, amikor Grégoire apja emlékezteti a fiút, hogy néhány alapvető ismeret még akkor is szükséges az élethez, ha ő nem tud és akar egy jó iskolában tanulni: matematika, informatika, közgazdaságtan kell akkor is, ha nem lesz tudós, csak vállalkozó, aki a saját kétkezi munkáját adja el majd.   Gavalda könyvében egyértelmű, hogy a sok megaláztatás és a bukások során keresztül összekapart érettségi nem ér annyit, mint az, hogy a gyerek végül azt tanulja, amiben jó. Grégoire egy olyan internátusban talál magára, amilyenek nálunk a szakiskolák: van ugyan elméleti oktatás, de a műhelymunka, esztergálás sokkal nagyobb hangsúlyt kap. És Grégoire ebben kiváló is. Így hiába vannak továbbra is nehézségei történelem órán, mert mindenki hozzá fordul a műhelyben, ha elakad valamivel – még a tanár is. Gavalda tehát túl azon, hogy a gyerekeknek mesél egy átlagos, és az átlagnál alig valamivel jobban problémás kisfiúról, kicsit szól az ambiciózus szülőkhöz is. Emlékeztet arra, hogy a gyerek érdeke a legfontosabb. A legnagyobb hibája a 35 kiló reménynek a hossza – pontosabban a rövidsége. Olyan, mintha egy kivonatot, kedvcsinálót kaptunk volna Anna Gavalda legújabb regényéből – ha tetszik, vegyük meg, olvassuk el az egészet. Mindenre csak néhány bekezdés jut, mindenről csak pár szót szól az elbeszélő. Tény, hogy a történet kerek egész, nem félbehagyott munka. És azt sem mondhatjuk, hogy túl gyorsan oldódnak meg benne a konfliktusok, a 35 kiló remény ugyanis másfél-két évet ölel fel, de ha arra gondolunk, hogy ez a két év szűk 80 oldalban van összefoglalva – az is nagy betűkkel, margókkal, nagy sorközzel –, érthető, hogy miért támad hiányérzete az embernek. Olvasnánk még ezt a történetet, s nem csak azért, mert olvastatja magát és szórakoztató, hanem azért is, mert egy hosszabb elbeszéléssel sokkal mélyebbre áshatnánk, még jobb átérezhetnénk Grégoire érzéseit, megérthetnénk gondolatait. Nagy kár, hogy a 35 kiló remény ilyen rövidke lett, mert így kissé kapkodónak tűnik, szülők számára készült „tanregények”, mely figyelmeztet, hogy találd meg gyermekednek a legjobb iskolát. Vagy éppen olyan, mintha mindössze egy gyors kis csuklógyakorlat lenne – talán annak idején nem is volt több, hiszen ez Anna Gavalda második kiadott regénye –, és, bár annak kiváló, nem bántuk volna, ha a kiadó visszaküldi az írónőnek, hogy fejtse ki részletesebben. Róbert Katalin